Feleségem elkészíti a tésztát, én megvárom, amíg az ehetetlenségig kihűl. Ilyenkor már ő sem vetheti a szememre, hogy miért nem eszem meg. Hát imigyen fogyogatok, fogyogatok derűsen, míg lassan, no lám, észre sem vettem, éjszaka van. Pontosítsunk: kezd éjszaka lenni. Ezt szeretem, ha beburkol a sötétség, mint holmi fekete vatta. Fullaszt, és kábít. Újabban, mint a heliotrópok napszálltakor, összecsukom szirmaimat, egyszerűbben szólva leragad a szemem az álmosságtól, vagy mert túl korán ébredtem, vagy mert már tökrészeg vagyok. Az utóbbi a gyakoribb.
Petri György: Én meg a tészta
P. Gy.: Összegyűjtött versek, Magvető, 2003, 580.