Ez az apróság akaratlanul is eszünkbe fog jutni, mikor a haláleset után az Öregasszonyt meglátogatjuk, s régi képeket segítünk előszedni a szekrény alsó fiókjából. A látogatás időpontját valószínűleg délután négyre tesszük, hogy még nappali benyomásunk is legyen a lakásról, és nyugodtan kivárhassuk az éjszakát. A szoba kicsi. Zsúfolt. A járatok olyan keskenyek, hogy inkább nehéz, mint könnyű elesni itt: valami mindig van, amibe a kéz megkapaszkodjék. A kopások pontosan mutatják az egykori és hátralevő járkálások térképét: a csomózott, bordó szőnyegen, ágytámlafaragáson, székkarfán, szekrény oldalán, sublóton, a falon. A fal több pontján tenyérnyi piszokfolt; s ez nem esetleges méret. Oda csakugyan tenyér támaszkodott az évek során, hogy a hirtelen kis szédülések közben támasztékot kapjon a test. Mindez annyira árulkodó, hogy vehetnénk úgy is, mintha az Öregember még jelen volna, és az Öregasszony nem lenne már. S megpróbáljuk kitalálni, hogy a két szék közül melyik lehetett az Öregemberé. Nem kérdezősködünk — miután látni fogjuk, hogy úgyis hiábavaló. Továbbra is rájönni igyekszünk egy többé meg nem ismételhető együttlét logikájára. Vagy illogikátlanságára. Ami természetesen mindegy.
Mészöly Miklós: Film, Magvető, 1976, 85–85.