Két új könyv is érdekes lehet az Alice-mesék szerelmeseinek. Az egyik komoly tanulmány, egy oxfordi professzor, Robert Douglas-Fairhurst ír benne egykori „kollégájáról”, Charles Dodgsonról, vagyis Lewis Carrolról (The Story of Alice: Lewis Carroll and the Secret History of Wonderland, Harvill Secker – Harvard University Press, 2015). Az Alice Csodaországban elején (Kosztolányi fordításában) azt olvassuk, hogy „ez a furcsa kislány […] szerette azt képzelni, hogy ő két személy” — ám e leírás a szerzőre sokkal inkább igaz, mint „múzsájára”, az ekkortájt hét (idén pedig százötven) éves Alice Liddellre, Dodgson főnökének, a Christ Church College dékánjának a kislányára. Dodgson a számok világában élt, Carrol a szavakéban. Dodgson világában minden a komoly hagyományok, vallási, intézményes, családi elvárások szerint zajlik. Carrol világa a föld alatt rejtőzik. Logikája kiismerhetetlen, játékos, és felszabadít a felnőtté válás súlyos kötelmétől. Carrolt valószínűleg éppen az idő megállításának illúziója vonzotta a fotográfia művészetéhez: összességében kb. 3000 képet készített, ami a tizenkilencedik század technikai körülményei között hatalmas szám. Ezek többsége gyerekeket ábrázol, egy százalékuk pedig meztelen gyerekeket (köztük Alice-t). Az aktokat Carrol egy külön borítékban tartotta, amelyre a híres mondás (rossz az, aki rosszra gondol) kezdőszavait írta: „honi soit”. Douglas-Fairhurst szerint ez a helyes válasz a Carrollal kapcsolatban gyakran előkerülő pedofília-vádra: a matematikus-író számára a gyerekvilág éppen a szexualitástól és minden egyéb „rosszaságtól” való menekülést jelentette. Egy időtlen, ártatlan világot, amelyet bárcsak soha ne kéne magunk mögött hagyni. „Hét év és hat hónap! — ismételte Dingidungi elgondolkodva. — Kellemetlen életkor. Ha tőlem kértél volna tanácsot, én bizony azt mondtam volna: »Hagyd abba hétnél!«, de most már késő.” (Alice Tükörországban, Révbíró Tamás fordítása) A tanulmány szerint a mesék összetett helyeken játszódnak, amelyek megidézik a klasszikus eposzok vagy éppen Dante alvilág-járásait, hiszen az egyetlen hús-vér szereplő groteszkül ismétlődő szófordulatokba, gesztusokba, cselekedetekbe belefagyott szereplők között bolyong. Ez a világ határtalan, de gyakran jelentés nélküli nyelvjátékokat produkál: a nagy Oxford szótár szerint közel 200 szó és kifejezés eredeztethető innen. Darwin híres kukacai is a föld alatt élnek, s annak a ténynek, hogy a kötetek minden játékosságuk mellett az életben maradásról szólnak, bizonyára köze van az evolúciós elmélet által kirobbantott vitákhoz. A tanulmányból arról is értesülünk, hogy Alice Liddell számára egyszerre volt érdekes és kínos akaratlan híressége, amely talán aránylag kései házasságát is indokolja. Alice és a Liddell család perspektívájából, konkrétan a gyerekek nevelőnőjééből íródott Vanessa Taitnek, Alice Liddell dédunokájának a The Looking Glass House (Tükörház, Atlantic, 2015) regénye, amelyet a kritika nem annyira mint kiemelkedő irodalmi művet dicsér, hanem mint egy gazdag, lelkiismeretes kutatás alapján megrajzolt életképet a viktoriánus Oxford legbefolyásosabb családjáról, s mint regényt egy csodálatos mese megszületéséről.
Mintha magyarul is kezdene meghonosodni a pszichogeográfia kifejezés, amelyet az épített, modern, városi környezet lélektani, elsősorban érzelmi hatásainak vizsgálatára használnak. E vizsgálat pedig a tizenkilencedik század eleji kezdetek óta (Blake-re, De Quinceyre, Baudelaire-re szokás hivatkozni) gyakran szépirodalmi formát ölt. Iain Sinclair talán a legismertebb angol pszichogeográfus. A műfajok nehezen kategorizálható sokféleségében dolgozó költő, író és filmes Sinclair számos könyve épül Anglia (elsősorban London) különböző részein tett sétautakra. A legutóbbi során (London Overground. A Day’s Walk Around the Ginger Line, Hamish Hamilton, 2015) egyetlen nap alatt járja be egy filmes barátjával a 2010-ben felavatott „overground” (vagyis felszín feletti, kb. HÉV) vonalat. A könyvet beharangozó cikkében így ír az élményről: „A London Overgroundot — túl a biciklitároló-erkélyes lakótelep-parazitákon, túl a hajnali edzőtermeken és az egyre szaporodó kávézókon – az a tény tette lebilincselővé, hogy a rendszer működött. A vonatok pár percenként megérkeztek, a kocsik a helyükön voltak és színpompájukkal a Penguin Kiadó köteteit idézték. E frissen bevésődött idegpályák járható utat hoztak létre Dalston és Denmark Hill között, a New Cross Gate érintésével ellátogathatunk rajta a Goldsmiths College-ba, megnézhetjük, hol nősült Blake és hol halt meg Freud. A járat népszerűvé válása előtti mézeshetekben minden utazás London kivételes gyönyörűségei közé tartozott.”
Egyes városi helyszínek különös képességgel bírnak rá, hogy a kultúra központjaivá váljanak. A tizenkilencedik század vége felé a londoni művészeti és irodalmi élet egyik központja meglepő módon a kieső Tite utca volt Chelsea-ben. Új csoport-életrajzában (The Street of Wonderful Possibilities: Whistler, Wilde & Sargent in Tite Street, Frances Lincoln, 2015) ezt a miliőt, ezeket az emberi és művészi kapcsolatrendszereket igyekszik leírni a történész Devon Cox, aki (mint könyvének több szereplője) az Egyesült Államokból települt Chelsea-be. Az esztétizmusnak nevezett századvégi irányzat első nagy hatású képviselője az amerikai festő, James Whistler volt, akinek merész, szinte zenei kompozíciói a legtöbbet tettek a szakításért a tizenkilencedik század minden részletet megörökítésére törekvő realizmusával. Whistler Fehér Háznak elnevezett otthona 1878-ban kezdett épülni, s az épület azonnal a modern művészetek szalonjaként kezdett szolgálni. Az esztétizmus megszépíteni igyekezett a lakóhelyeket, az öltözködést, az emberi érintkezés minden formáját, s a villának e célkitűzést kellett szolgálnia. Tulajdonosa egy-kettőre tönkre is ment, s Whistler a behajtók elől Velencébe menekült. Nem sokkal később azonban visszatért, hogy a szomszédos telken rendezzen be egy az eddigieknél is pompásabb otthont kék-fehér porcelánnal, pávatollakkal és műalkotásokkal. Nem messze állt Oscar Wilde háza. A két dandy eleinte jó barát és fegyvertárs volt, de egyikük sem tűrte sokáig, hogy osztozniuk kell a reflektorfényen. Az utca minden bizonnyal hatott a Dorian Gray arcképére is, annak éles ellentétei szépség és brutalitás között világosan megfelelnek az utca rossz hírű helyeinek és művészi pompájának.