„A modern magyar líra: irodalomtörténeti probléma” — olvassuk Mekis D. János új, Vers és kontextus című könyvének felütésében, s kétségtelen, hogy a szerző komolyan veszi kiinduló problémamegjelölését. A magyar irodalmi modernség tudományos megragadhatósága az idők során Mekis (egyik) központi kutatási területévé lépett elő, s ezek következtében recenzensi kérdésünk így az lehet, hogy miként tartja a hazai lírai modernséget hatékonyan és adott esetben sajátszerű módon vizsgálhatónak és megközelíthetőnek az eddigi, egymástól is eltérő szemléletű modellek produktív hasznosításával.
A pécsi irodalomtörténész a könyv bevezető igényű fejezetében vállalkozik a probléma előzetes végiggondolására, valamint — az olvasóval szemben rendkívül előzékeny, tudományos szempontból pedig korrekt módon — saját előfeltevésrendjének rögzítésére, módszertanának tisztázására. Ebből a szempontból már a második mondat is fontos és irányadó: „A költői szó jelentése nem állandó, s nem is stabilizálható, hiszen kontextusok és kommunikatív helyzetek kiszolgáltatottja.” (7; kiemelés tőlem: L. J.) Kitűnik, hogy Mekis olvasataiban megkerülhetetlen szerepet fog kapni a (kötet címébe sem véletlenül fölvett) „kontextus”, s az erre való figyelmezés intencionálisan nem valamiféle kiegészítője lesz a (szerző szavával élve) „szövegimmanens” olvasásnak, hanem kiküszöbölhetetlen tényezője a mű megértésének, megérthetőségének s így értelmezésének. Ha mindehhez társítjuk a másik kiemelt kifejezést, a „kommunikatív helyzet”-et, akkor többé-kevésbé láthatóvá válik, hogy hogyan is gondolja el Mekis D. János az irodalmi szövegolvasást: eszerint az adott műalkotás értelmezői (és megértésbeli) autenticitásának feltétele egy olyan integrált vizsgálati módszer alkalmazása, amely magában foglalja a szöveg „immanens” jegyeinek leírását, poétikai struktúrájának minuciózus feltárását; a mű kulturális és társadalmi beágyazottságának, a szerzői funkció(k) és az adott szöveget körülvevő (és arra egyfelől potenciálisan hatással lévő, másfelől a befogadási folyamatban azzal valószínűsíthető módon párbeszédbe lépő) egyéb textusok tekintetbe vételét. Mindezek természetesen alapvető komponensei az irodalmi értelmezésnek, Mekis módszertana ugyanakkor két okból tekinthető mégis példaszerűnek: egyfelől a szöveg felépítésének, retorikájának erőteljes reflektáltsága okán (a különböző diskurzusokat és kérdésirányokat tudatosan és jelölten választja szét és rendezi össze), másfelől a következetesség miatt: a saját magával szemben támasztott elméleti elvárásokat rendre igyekszik beteljesíteni, az olvasatokban a különböző szempontokat valóban megjeleníteni, és lehetőség szerint termékenyen összedolgozni.
Az integráció ugyanakkor nem minden esetben sikerül tökéletesen, s ezt az elemzések, témakidolgozások alfejezetszerű tagolása is jelzi: amik az egymást követő, új és új aspektust felmutató (általában rövid) szakaszokban megjelennek, azok nem mindig mutatkoznak meggyőző módon dialógusképesnek az interpretációban — például a Kocsi-út az éjszakában című Ady-költemény olvasásának nyitó szakasza (amely Nyelvi, poétikai szerkezetek címmel szövegimmanens poétikai leírást ad) inkább markánsan elkülönül a motivikus illetve intertextuális kérdezéstől, s kevésbé látszik az az olvasat, amelyben ezek a megközelítésmódok szervesülnek. Ez azonban szakmai szempontból meglátásom szerint nem problematikus — ellenkezőleg: Mekis D. János pontosan érzékeli azokat a teoretikus feszültségeket, amelyek az eltérő diskurzusok között kitermelődnek, s azzal is tisztában van, hogy bizonyos, egymástól nagyban különböző elméleti alapokon nyugvó kérdezésmódok egyszerűen nem léptethetőek egymással megnyugtató módon párbeszédbe. Ilyenkor a szerző nem törekszik a különbségek retorikus elsimítására, hanem inkább a szükséges mértékben külön tartja őket, s finoman jelzi, hogy milyen módokon járul hozzá egyik és másik megközelítés a vers jobb megértéséhez. Elégséges közös többszörösként mindig is ott van a szöveg, nem a háttérben, hanem éppenséggel az előtérben.
A kötet meglehetősen heterogén lírai anyaggal dolgozik, hiszen gyakorlatilag egy évszázad irodalmából szemezget: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Gyóni Géza, Nemes Nagy Ágnes, Domonkos István, Cselényi László az az ív, melyet végigkövethetünk, azaz a Nyugat nagy nemzedékétől — egészen komoly időbeli ugrással — elérkezünk jelenkorunk költészetéig. A könyv narratívájában az értelmezések és problémakörök között ugyanakkor szépen megteremtődnek a „linkek” — izgalmas, ahogyan az első Ady-fejezet a vers ritmikai, hangzó és auditív rétegeinek vizsgálatával zárul, s ez jelent átvezetést az Esti kérdés vokális, tonális aspektusainak alapos körüljárásához. Mintha az egyik „tétel”-ben fölvetett mellékmotívumot a szerző a következőben emelné centrális elemmé, s komponálná eköré a teljes szakaszt. A motívum a későbbiekben is fel-felbukkan — a költemények hangzósságának firtatása rendre föltűnik valamilyen formában, ám középponti helyzetbe Babits Mihály emblematikus költeményének értelmezésében kerül. A Babits-fejezetre több ponton is (bár inkább sorközépen, semmint sorvégen) finoman rímel a Nemes Nagy Ágnes-rész (például „a személyes szenvedelem” helyébe lépő „nyelvi pátosz”, illetve a gondolati költészet személyes/személytelen voltának vonatkozásában), míg ugyanez a fejezet az érthetetlenség–érthetőség-fogalompár által teremt kapcsolatot a korábbi, részint a kultuszból kiinduló Ady-olvasással.
Mekis D. János narratívájában több más, az említettekhez hasonló, búvópatakszerűen feltörő és alábukó motívumot fedezhetünk föl, melyek vékony fonálként fűzik egybe az egymástól egyébként tanulmányszerűen elhajló szakaszokat. Efféle témaként rezonálnak végig a munkán akár az epigonizmus visszatérő problémái, akár a Karinthy Frigyes-hivatkozások — az író szellemes megállapításai és paródiái, karikatúrái folyamatosan a primer művek vonatkoztatási pontjaiként (már-már kontrollinstanciáiként) szolgálnak. Hasonló helyzetben tűnik föl újra és újra Petőfi Sándor neve és munkássága — leggyakrabban az Ady-œuvre vonatkozásában, akár kultikus mintaként, akár szövegek pretextusaként. Izgalmas, ahogyan a szerző Ady egy (Mekis által konfigurált, a „heroikus veszteségtudat” által szervezett) verscsoportjában a „tájszimbolika” vizsgálata során fölfedezi a Petőfivel folytatott hol explicit, hol implicit dialógust, illetve azt, hogy a vonatkozó művek (A Tisza-parton, A Hortobágy poétája és mások) terében az úgynevezett „Petőfi-kód” rendszerint működésbe lép. Érdemes megemlíteni, hogy — Mekis vizsgálódásainak szellemiségétől sem idegen módon — a fiatal Ady-kutató, Herczeg Ákos újabb dolgozataiban azt mutatja ki, hogy bár általánosságban kirajzolódik egy olyan mintázat, mely szerint Ady — Mekis szavaival élve — „a kulturális elmaradottság allegorikus-szimbolikus megjelenítésére alkalmazza” (46) a tájképzeteket, A magyar Ugaron és részint A Hortobágy poétája című verseket mélyrehatóan elemezve az derül ki, hogy ez az allegorikus megfeleltetés korántsem magától értetődő, éppenséggel nem kis mértékben a Petőfi-kódhoz fűződő ambivalens, kétirányú viszonyuk miatt. (Lásd Herczeg Ákos: „Új és magyar”. Ady modern művészetszemléletének kibontakozása az Új versek ún. magyarság- és Párizs-versei alapján, Alföld, 2013/9, 63–90.)
A kötetelbeszélés visszatérő motívuma még a „halál”, amelynek megértése — Móricz szerint — „Ady legnagyobb munkája” (96), amely fogalom ott kísért a háború-fejezet sorai között, ám amely igazán szervező elemmé a Kosztolányi-olvasásban válik (Halál-motivika és életmegértés). Kosztolányi Dezső recepcióját hosszú ideje és nem lanyhuló kíváncsisággal foglalkoztatja a halál (s vele összefüggésben a „semmi”, illetve az „élet”) alakzatának jelentése, jelentősége a költő életművének lírai, prózai, publicisztikai, bölcseleti vetületeiben — Mekis D. János a „Számadás-kötet” verseinek (nem nagyon szoros) együtt- és egymásra olvasásával, valamint a Hajnali részegség részletesebb vizsgálatával járul hozzá a problémakör — emlékezés–felejtés, halál–élet dinamikája — jobb megértéséhez. Némiképp zavarba ejtő számomra ugyanakkor ennek a fejezetnek a kapcsolódása a kötet módszertanához, amennyiben jelen esetben is deklaráltan „textualitás, kontextualitás és intertextualitás felőli beágyazottság” (38) összetett viszonyrendje alakítja az olvasást, elviekben a biográfiai elbeszélés kontextuális bevonásával — s bár tulajdonképpen nem állíthatjuk, hogy nem valósul meg mindez, a fejezet módszertana olyannyira a klasszikus motívumkutatás megoldásait idézi, az adott kötet verseiből kirajzolódó motívumháló felrajzolásával (hasonlóan egyébként például a háborús költészetről szóló tanulmány vonatkozó áttekintő passzusaihoz), hogy az a fajta szemléleti újszerűség, amelyet a „megnyíló kontextusok” hoznának az irodalmi olvasásba, viszonylag kevéssé érzékelhető. Ráadásul ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy amikor Mekis ténylegesen nem olvas, hanem regisztrál és összefüggéseket teremt, rövidre zárt reflexiói túlzottan sommásnak és pontatlannak tűnnek — számomra valóban kérdéses, hogy milyen mértékű a hasznosíthatósága annak, hogy — például — az Ének a semmirőlt olyan szinten és módon szőjük be a hálóba, hogy ennyit tudunk meg róla: a versben „a halál képzete a felejtést, a holtak hallgatását anticipálja” (151). Miközben ha valamelyik, akkor éppen ez a szöveg az, amely a hangzóssága, illetve (nagyon is komoly) paronomáziás játékai révén a diagnosztizáltnál (azaz a felejtésnél, a holtak hallgatásánál) sokkalta dinamikusabb viszonyrendben állítja elő az emlékezés és megszólaltatás, megszólíthatóság jelenségeit. Azáltal többek között, hogy a kialakulni látszó viszonyokat a sokszor citált ötödik versszak („Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját, / tudd meg konok nyugalmuk írját, / de nem felelnek, úgy felelnek, / bírjuk mi is, ha ők kibírják”) teszi kérdőjelessé, mely bár kimondja a halottakhoz fordulás kívánalmát, de épp ez az odafordulás (a másvilágba nézés), illetőleg e felhívás jelzi az antropomorfizációs vágy leküzdhetetlen voltát, az arcadás nyelvi aktusának elkerülhetetlenségét. Paradox módon a „de nem felelnek, úgy felelnek” sorban épp a némaság-jelleg számolódik föl az értelmezettségre történő ráutaltságban. A dichotomikus és allegorikus struktúrákat azonban nemcsak a retorikai felépítmény és az ötödik strófa talányos megszólításos alakzata bizonytalanítja el, hanem ennél alapvetőbben kérdőjelezi meg a vers hangzás alapú trópusait is megbolygató betű szintű beíródás, amely elsősorban a vers anagrammatikus rímszerkezetében érhető tetten. „Az életteljesség megtapasztalása, az erre való emlékezés, a felejtés, az idő általi elfedés, múlttá válás, a jelenből mint életből kihullás, a halál Kosztolányi motívumrendszerében szorosan összekapcsolódnak” (149) — írja a szerző, s valóban meggyőző módon fejti is föl az adott kötet szálait. Ám talán az is elmondható, hogy a „motívumrendszer” felmutatása és a vershálózat feltérképezése nem helyettesíti a költemények egyedi világának mélyreható megvizsgálását, hiszen a vonatkozó problémakörökről — mint azt a Hajnali részegség kötetbéli elemzése is megmutatja — a versek sajátszerű tapasztalata képes valamit érdemben közölni. (Ez a legtöbb esetben nem is kerüli el a szerző figyelmét.)
Érdemesnek látszik szemügyre venni azt, hogy miként is érti és használja Mekis D. János könyvében a kontextus fogalmát. Többször szóba került, hogy a szerző a szövegek megértésének esszenciális feltételeként gondolja el a különböző (megnyíló) kontextusok tekintetbe vételét — de vajon mi képezi az adott esetekben a művek kontextuális hálóját? Semmiképpen sem az úgynevezett „elsődleges kontextus” (illuzórikus) rekonstrukciójának kívánalmáról van szó (a fogalommal történő rövid számvetés megtörténik a 29. oldalon). Ahogyan az imént utaltam rá, nagyon gyakran ez szó szerint vett szövegkörnyezetet jelent, azaz ilyenkor az irodalomtudós annak ered nyomába, hogy a tanulmány fókuszában álló mű (mint például a Kocsi-út az éjszakában, amely „csak a saját értelmezéstörténeti kontextusában tekinthető a magyar modernség egyik reprezentatív szövegének” — 34) milyen más szövegekkel hozható (és hozandó szükségszerűen) kapcsolatba, milyen más textusokkal alkot közösséget; ehhez hasonló megközelítés az, amikor Mekis egy életmű valamely alakzatának (halál, háború stb.) szövegközi holdudvarát göngyölíti föl. Eleve kontextuális megközelítésnek minősül, hogy „szerzői élettörténetben”, „életműben” (a belső átrendeződések előtérbe helyezésével magát a fogalmat is problematizálva és dekonstruálva leginkább a Cselényi-fejezetben), s nem csak „műben” gondolkodik (10) — a legtöbb esetben (Ady, Babits, Nemes Nagy, Domonkos István, Cselényi László) az életrajzi narratíva is szövegkörnyezetként szolgál („A biografikus olvasat diskurzív: a versek kontextusainak vizsgálata során lép be az értelmezés terébe” — 38). Alapvető kontextusként adódik a művek kulturális és társadalmi beágyazódása, illetőleg, mint az első világháborús háborús költemények esetében, a történeti narratíva közege. A politikum legmarkánsabban a Domonkos István-fejezetben (a bizonyos körökben kultikussá váló Kormányeltörésben című vers körüljárásakor) bukkan föl — az olvasás során kétirányú mozgás történik: egyfelől az emigrációs lét és a megváltozott földrajzi-társadalmi-nyelvi környezet számbavétele, az alakulástörténet valóban kontextusát is képezi a mű megértésének, ugyanakkor egy reprezentációs, allegorizáló logika is megmutatkozik, mely szerint a mű poétikai struktúrája tulajdonképpen sajátos leképezése is magának az emigrációs környezetnek, illetve az ehhez társítható létállapotnak (olyan hívószavakat vonva be, mint a felejtés, a „nyelvi hontalanság”, az egyéniség megőrzése). Ebben a fejezetben egyébiránt más emigrációs, valamint „a nyelv-vesztés félelmét elbeszélő” versek jelentik a szövegközi kontextust. Fontos ezt említeni, ugyanis — kapcsolódóan, de természetesen nem egybemoshatóan a motivikus inerciarendszerekkel — az egyik legfőbb kontextust mindig az intertextus jelenti (ebből is világosan kitűnik, hogy Mekis alapvetően textualitásban és diszkurzivitásban gondolkodik, akár társadalmi, akár kulturális, akár földrajzi vagy életrajzi környezetről van szó — utóbbi esetnek emlékezetes interpretációs példája egy 1956-os eseményt fölidéző Nemes Nagy-szakasz elemezése — 158–159). Az intertextus mint kontextus aspektusa nagyon következetesen megjelenik az akár Adyt, akár Babitsot, Domonkost vagy Cselényit olvasó részekben (az Ady-kultuszt elemző szakaszban olvassuk például, hogy az „Ady-hatás elsődleges dokumentumai természetesen elsősorban az intertextusok” — 99, s ezért lényeges kultusz és szövegközi hatás viszonyának vizsgálata).
Mekis D. János könyvét az teszi felvillanyozó olvasmánnyá, hogy szerzőjének több erénye mutatkozik meg benne egyszerre — csakúgy megszólal az állhatatos és az apró részletekre odafigyelő versértelmező, az elméleti összefüggések lelkiismeretes és reflektált értője, a különböző történeti és kulturális kontextusok jó ismerője, a recepciót (a „szövegek életrajzát” — 53) szakmai alázattal kezelő irodalmár, s nem utolsósorban a tanítani igyekvő és párbeszédre csábító pedagógus. Könyve által mindannyiunk lehetősége, hogy tanuljunk tőle, s — mint azt a jó szemináriumokon szokás — beszélgessünk vele.
Megjelent a Műút 2015051-es számában