„Ha a halál árnyékénak völgyében járok is, nem félek,
mert én vagyok a legkeményebb csávó a völgyben.”
Ott hagytuk abba, hogy náci vagyok-e, de ez így is marad, mert a szakirodalom szerint ha fölteszünk egy kérdést, akkor az a jó, ha az fönn marad egy darabig, másrészt mert egy másik fajta szakirodalom szerint azt, hogy ki a náci — zsidó, cigány, megélhetési etcetera —, azt senki nem maga dönti el, vannak ennél hivatottabb fórumok.
Gondolom, a múlt heti írásban többen felismerték Amerikát, akik nem, azoknak most mondom, hogy a múlt heti írás részben Amerikáról szólt. Meg más egyebekről is, de haladjunk csak sorban. Ma tehát abból akarok kiindulni, hogy Amerika védi a seggünket. Ez eléggé fontos aspektus a mi számunkra ahhoz, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül. Mi következik mindebből?
Első közelítésben a kognitív disszonancia, már amennyiben az indián lakosság kiirtása nem találkozik az egyetértésünkkel. E kognitív disszonancia feloldásának két kézenfekvő módja van: az egyik, hogy megfeledkezünk az indiánok kiirtásáról, a másik, hogy megfeledkezünk arról, hogy Amerika védi a seggünket. Mi nézzünk egy harmadik módot! Próbáljunk tárgyszerűen gondolkodni a saját seggünkről, ha mégoly nehezünkre esik is.
Ha valaki a maga részéről már befejezte a népirtást, nyilvánvalóan ellenzi a további népirtásokat, hiszen azoknak legfeljebb célpontja lehet és nem kedvezményezettje. De érvelni nem ezzel érvel, hanem olyasmivel, hogy ma már más a rend, a trend, a morál, a stílus. Ez a megközelítés nem áll ez messze az óvodásétól, aki mikor már tud cipőt fűzni, butának tart minden kisebbet, aki nem tud.
Beszéltem a múlt héten eltérő fejlődésről. Egyes területek, népek nem lemaradtak, hanem mások gyorsultak fel, adott esetben nemtelenül téve szert előnyökre. Ide értem a lemészárlást, leigázást, más effélét. Ha például az indiánok kiirtása annak idején nem olyan szisztematikus és alapos, lehet, hogy Amerika nem fut ennyire előre, és akkor most mi is hátrébb lennénk. De lehet, hogy nem lennének ekkora különbségek sem, sőt az is lehet, hogy nem a hajdan keresztény világ javára. (Mert az például látszik, hogy a nyugat addig volt keresztény, amíg ez megérte, amióta nem éri meg neki, nem az. Csak egy kicsit. De azt meg nem lehet. Ez kiderül abból például, hogy kezdik a pápát se kiköpni, se lenyelni nem tudni. Jön itt a kereszténységgel. Nem kicsit, nagyon.)
A Nyugat momentán kettő dolgot tehet. Vagy megpróbál keresztény lenni és nem fejlődni tovább, hanem bevárni a többieket. Ez nem a demokráciaexportot jelenti meg az évszázadok átugrására való hiábavaló erőltetést, hanem a saját fejlődés megállása árán való fejlesztését a világ azon felének, amelynek lemaradása árán fejlődött ő eddig. Megosztani a kenyerét azokkal, akiknek nincsen. Ez közel sem olyan egyszerű, mint a kognitív disszonancia redukciója. Mert semmi garancia nincs arra, hogy ha így tesz, akkor az elmaradott világ némi gyanakvással a pálfordulás iránt, de hálás lesz, nem pedig bosszúállásra készül majd, ezúttal ő szerezvén nemtelenül előnyöket, kinevetve az ostoba, keresztény Nyugatot, mint annak idején amaz prófétát a csőcselék. Ha a Nyugat merne keresztény lenni, kiderülne. De nem mer, nem fog kiderülni. Marad a másik út.
A másik út, hogy ismét nekiáll népirtani a fejletleneket, nyilvánosan beismerve, amit eddig takargatott: a mi erőnk az erőnkben rejlik, nem a védők lelkében. A védők lelkében válság van. És háború lesz.
Mellesleg: ezt ismerte fel pontosan a magyar miniszterelnök. Hogy nem számít más, csak az erő. Hogy sohasem számított más. Hogy most nem egy humánus kísérlet végét látjuk itt, a Nyugaton. Nem volt semmiféle humánus kísérlet. Csak az erősek nagyon erősek voltak. Sokkal erősebbek a többinél. Ezért engedhették meg maguknak a demokrácia, humanizmus, helyi erőszakmentesség etc. luxusát. Még most is erősek, de már nem annyival erősebbek, már alig-alig engedhetik meg. Közben a gyengék egyre nagyobb részének semmi vesztenivalója sincsen.
Bármilyen hihetetlen, de ebben a játszmában mi az erősekhez tartozunk. És jóval több vesztenivalónk van, mint gondolnánk.