A szavak ereje

Az éjszaka forgatagában állok a körúti épület kapuja előtt. A Duna felől puha szellő suhan felém. Egy pillanatra megáll mellettem, levegőből formált ujjaival megérinti arcom bőrét, majd továbbáll. Ideges vagyok… Nehezemre esik most megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Ilyenkor úgy érzem, minden szem rám szegeződik, és azt lesik, mit és miért teszek… s főképpen, hogy kivel…

Az éjszaka forgatagában állok a körúti épület kapuja előtt. A Duna felől puha szellő suhan felém. Egy pillanatra megáll mellettem, levegőből formált ujjaival megérinti arcom bőrét, majd továbbáll. Ideges vagyok… Nehezemre esik most megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Ilyenkor úgy érzem, minden szem rám szegeződik, és azt lesik, mit és miért teszek… s főképpen, hogy kivel…

Némán figyelem az üvegen túli világot. A színház világát, ahol minden egy kicsit más, s mégis szemünk elé tükröt tartva mutatja meg valóságunk nyomorult mindennapjait. Mutat, felnyitja szemünket, tanít és hat… hat ránk minden szavával, képi világával. A rám nehezedő hatások azonban most egyetlen személyre korlátozódnak, aki éppen ebben a pillanatban sétál ki az épületből, és mélyet szippant az esti levegőből. Lezseren csúsztatja ki a cigarettát a papírdobozból, majd az öngyújtó felszikrázik, és néhány szürkésfehér füstgomolyag száll fel a borús ég felé. A szél belekap kusza tincseibe. Ujjaival hanyagul kisepri homlokából az elkószált hajszálakat. Kabátjának gallérja felhajtva, nyakában bordó sál. Szemem sarkából figyelem őt. Képtelen vagyok mozdulni. Akár egy átkozott kőszobor, mereven tűröm, hogy a csontomig hatoló hideg átjárja egész testemet. Lelkem azonban forrong. Tüzes lávaként éget belülről. Megszenesedett szívemben még lüktet az élet, s vágyakozva hívja az egyetlent, ki megmenthetné a megsemmisüléstől. S ő, mintha meghallaná a haldokló segélykiáltását, hirtelen felém fordul, és rezzenéstelen arccal elindul. Velem szemben megáll.

— Szia! — szólal meg szelíden, és mélyen szemembe néz.

Ajkamat szóra nyitom, de hang nem jön ki a torkomon. Egyetlen pillantásával megbabonáz.

— Szia… — préselem ki magamból végül.

Csupán rám köszönt, de hangom máris egy magasabb frekvencián szólal meg. Torkomban egy hatalmas gombóc szünetlen lükteti szívem dobbanásának ütemét, gyomromban pillangók verdesik szárnyaikat.

— Képtelenség… — gondolkodom. — Lehetséges, hogy ő is azt érzi, amit én? Hiszen eddig úgy tűnt, átnéz rajtam… nem értek semmit — morfondírozom magamban, amikor újra nekem intézi szavait.
— Hívtam egy taxit. Szokatlanul hűvös az éjszaka.

Leheletnyit közelebb lép hozzám. Hátamon érzem forró tenyerének körvonalait. Mozdulatlanul tűröm. A levegőt kiszorítva tüdőmből szótlanul állok, miközben lelkem örömódát zeng. Leírhatatlan érzés fogadni érintését.

— A mennyország lepukkant romkocsma ehhez képest — jegyzem meg magamban.

Ajkam mosolyra húzódik.

— Hiszen te reszketsz… — szólal meg újra, s most már határozottan ölel.
— Mi tagadás, nincs túlságosan meleg… — válaszolom.

Körülbelül ennyire vagyok képes. Tartok tőle, kezdi azt hinni, képtelen vagyok a normális kommunikációra, ezért igyekszem felülkerekedni testemben lüktető vágyamon. Épp megfogalmaznám közlendőmet, amikor kezét lejjebb csúsztatja hátamon és hozzám fordul.

— Nincs kedved velem jönni? Ahogy látom te sem számítottál sarkvidéki levegőre. Van otthon egy üveg francia konyakom — kacsint rám.
— A válaszom határozott igen — próbálok rámosolyogni, de lelki szemeim előtt inkább ideges vicsorgásnak tűnik.

Nem hiszek a szerelemben első látásra, nem hiszek a végzetben, de amióta életemben először megláttam, tudtam, hogy nekünk dolgunk van egymással. Nem tudnám megmondani, mi késztetett erre, de ahányszor találkoztunk, a közelségére vágytam, azonban soha nem volt bátorságom megszólítani, vagy mellé állni a büfé pultjánál. Tisztes távolságból néztem, mi több, csodáltam őt. Imádtam azt a könnyed eleganciát, ami mindig jellemezte megjelenését. Erre az estére egy grafitszürke nadrágot vett fel, ami határozottan kiemelte izmos lábainak körvonalait. Hozzá egy fehér Naracamice inget választott, amit fekete gombjai tettek igazán elegánssá. Fekete cipője, és állógalléros zakója tette teljessé az összképet, amire elegendő volt egyetlen pillantást vetnem, s máris elvesztettem minden tartásomat. Ágyékom úgy lüktetett, hogy egész este mozdulatlanul ültem mellette. Hónapok óta járunk ugyanazokra a színházi előadásokra, de ma este történt meg először, hogy a jegyünk egymás mellé szólt. A darab megkezdése előtt pár perccel érkezett, és határozottan elindult felém, majd a mellettem lévő székre huppant. Reszkető térdekkel igyekeztem az időközben színpadra lépő színészek játékára összpontosítani, de életemben először képtelen voltam rá. A testéből áradó hő hullámokban ért el hozzám, parfümjének illata ott kavargott orromban, s csak a komoly múltra visszatekintő meditációs gyakorlatom segítségével tudtam valamennyire uralmam alatt tartani a testemben megszülető őrjítő vágyat. Most pedig itt áll szorosan mellettem és keze még mindig a derekamon nyugszik.

— Jól emlékszem, hogy már láttalak ezen az előadáson? — kérdezi, és rám villantja tökéletes mosolyát.
— Igen… ma láttam harmadszor. Életem egyik legmeghatározóbb színházi élménye — válaszolom.
— Neked is? — sóhajtja, majd hozzáteszi: — A premier napján egész éjjel a városban bolyongtam és csak gondolkodtam.
— Én sem tudtam aludni, csak feküdtem az ágyamban és újra meg újra lejátszottam magamban a jeleneteket — mesélem neki lelkesen.
— Ez a színdarab mindennél nagyobb hatással volt rám — duruzsolja lelkesen, majd pironkodva teszi hozzá: — …és aznap láttalak először…
— Láttál azon az estén? — nézek rá csodálkozva.
— Igen… nehéz téged nem észrevenni, csak nem voltam benne biztos, hogy te…

Nem fejezi be a mondatot, csak néz rám. Barna szemének íriszében egy apró csillagot fedezek fel. Mesés látvány, a legszebb férfi, akivel valaha találkoztam, amint épp értem epekedik. Ismeretlen terepre tévedtem, mégis élvezem minden pillanatát.
— …hogy meleg vagyok? — fejezem be helyette a mondatot.
— Igen — válaszol szemlesütve.
— Én is csak azóta vagyok teljesen biztos ebben, amióta téged megláttalak. Azon az estén minden megváltozott bennem. Az első felvonás végén a könnyeimet nyelve botorkáltam ki a nézőtérről és az elhangzott dal szavai ismétlődtek a fejemben. „Ez vagyok én…” — osztom meg vele életem legfontosabb estéjének emlékeit.
— Úgy érted, hogy… — dadogja.
— Igen, aznap én is felfigyeltem rád — mosolygok, és szavaitól felbátorodva érintem meg néhány napos borostáját.

Olyan hirtelen mozdul, hogy felfogni sincs időm. A közeli kapualjba húz, tenyerébe fogja arcomat és pihekönnyű csókot lehel ajkamra. Nem tudok neki ellenállni. Azonnal visszacsókolok, és hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a véget nem érő szenvedély. Egyre mohóbban csókol. Már szinte fáj, mégis élvezem. Harapja, szívja ajkamat, s én is az övét. Kezemmel hajába túrok, és engedem, hogy nyelve még mélyebbre hatoljon a számban. Keze bizonytalanul csúszik le hátamon, de csókunk hevében egyre bátrabb lesz. Ujjaival, akár egy gitár nyakán, bódító dallamot játszik gerincemen. Soha nem érintett még így senki. Az ismeretlen élvezet mintha őt is magával ragadná. Teljes erejéből a falnak szorít. Karjaim megfeszülnek ujjai szorításában, ahogy a fejem fölé emeli őket. Váratlanul eltávolodik ajkamtól, és a szemembe néz. Újabb elemi erővel hat rám a látvány. Szerecsen szemében vad szenvedély villan, már majdhogynem ijesztő, mégis megrészegít. Egész testével a falnak szorít és nyelve újra felfedező útra indul a számban. Nadrágomon keresztül is érzem, hogy megkívánt. Ágyékomban egyre veszedelmesebben érzem az égető érzést. Feszít belülről a vágy. Nem bírom tovább, halkan felnyögök.

— Ne itt az Isten szerelmére… — kérlelem.
— Csak még egy kicsit… hagy élvezzelek ki, amennyire csak lehet — sóhajtja számba, és azonnal újra csókol.

Elveszik tér és idő. A jeges szél mintha elkerülne minket, forróság önti el a félhomályban fürdő kapubejárót. Még soha életemben nem éreztem ilyen szenvedélyt. Testünk eggyé olvad, lelkünk találkozik egy láthatatlan végtelenben.

„Ez vagyok én…” — visszhangoznak fejemben a szavak, melyeknek erejét érzem most minden porcikámban.

Megérkeztem.