Nyugtalan így a nap, a fürge felhő
egyik háztól a másikig rohan.
Valami szag feszül (nem is egészen
kívánatos), bokrok hónalja ez,
épülő-fészek-íz. A derekunk
belepattan, ahogy sziklát emelgetünk,
nem bír az ember magával, s vele.
Gondolunk régi szeretőkre, megkívánjuk
izzadó hátukat, s a szivacsot
kegyetlenül, egy csöppig kifacsarjuk.
Az öklünk azt mondja: ez a tavasz
már nem az övék. Rajta, emberek,
rövidnadrág, póló, napszemüveg!
Csak fölfogni ne kelljen, érteni
a gőzerőt, mely taszigál előre.
Nádasdy Ádám: Tavaszi szél, Műút, 2008007, 4.