Peruban tizenhat éve minden alkalommal vándorkonferenciát rendeznek a legnagyobb latin-amerikai költő, César Vallejo emlékére. Május végén, amikor a verseiben is felbukkanó capulí virágzik, Peruból és a világ minden tájáról érkező írók, költők, Vallejo-kutatók, irodalmárok, történészek, sőt orvosok, botanikusok gyűlnek össze, hogy a költő életét mind részletesebben feltárják, életkörülményeit, világlátását megértsék, életművét értelmezzék. A résztvevők végigjárják a költő életének perui színtereit, kronológiai sorrendben visszafelé. Az első helyszín Lima, az Universidad Nacional de San Marcos, Latin-Amerika első egyeteme, ahol César Vallejónak eleinte abba kellett hagynia tanulmányait a szűkös anyagi források miatt, és ahol később doktori kurzusra iratkozott be. A második Trujillo, tengerparti város északon, ahol végül bölcsész diplomáját szerezte, és középiskolai tanárként helyezkedett el. Ezek után következik az andoki Huamachuco, ahol a költő középiskolás éveit töltötte, majd végül a zarándoklat legfőbb célállomása, Santiago de Chuco, festői fekvésű kis falu az Andok hegycsúcsai között, Vallejo szülőfaluja, ahol a mesztic család tizenegyedik gyermekeként jött a világra. Santiago de Chucót sokan a költészet bölcsőjének tartják, ám a mai lakosság gyakorlatilag mélyszegénységben él. A rendezvény célja többek között az is, felhívja a figyelmet a kultúra, az oktatás kulcsszerepére, mint a felemelkedés egyetlen lehetséges eszközére. Aki egyszer eljut erre a vidékre, megérti Vallejo örökös nosztalgiáját a vidék iránt, amely élete végéig, Párizsig kísérte. Ugyanakkor a lélegzetelállítóan gyönyörű táj mérhetetlen emberi fájdalmat, szenvedést, nélkülözést rejt. Danilo Sánchez Lihón és Mara L. García, a konferencia főszervezői fontos missziót vállalnak fel, amikor a meghívott külföldi vendégekkel évről évre végigjárják Vallejo útját, és hirdetik az irodalom erejét a lélek megerősítésében, a társadalmi visszásságok megoldásainak keresésében.
Hasonló összefüggést vetett fel Mario Vargas Llosa is köszönőbeszédében, amikor az ELTE díszdoktorává avatták június közepén Madridban. Az irodalom lélek- és társadalomformáló erejéről beszélt, amelynek jelenléte az oktatás minden szintjén egészen biztosan egy jobb és szolidárisabb világot eredményez. Őszintén vallott arról, hogy fiatal korában azt gondolta, hogy az igazi irodalom távol áll az egyetemtől, hiszen az egyetem távol áll a kreativitástól. „Ma már másképpen gondolom ezt” — tette hozzá. Véleménye szerint az irodalom emberi mivoltunk fontos része és éppen ezért a társadalom megkerülhetetlen eleme is egyben, hiszen a kreatív fantázia megjelenési formájaként megtanít ellenállni mindenfajta manipulációnak. Az irodalom segítségével kritikai érzékünk fejlődik. Ez az, amiért minden autoriter rezsim megpróbálja ellenőrzése alatt tartani az irodalmat, és igyekszik az írókat „háziasítani”. Így függ össze szorosan irodalom és történelem, irodalom és politika. Vargas Llosa számára az irodalom a társadalmi igazságtalanság és a nyomorultak kizsákmányolása elleni harc kiváló eszköze, hiszen közelebb visz az ismeretlenhez, a valóságban elképzelhetetlenhez, és ezáltal ráébreszt a minket körülvevő világ hiányosságaira, anomáliáira. Legutóbbi kötete, A diszkrét hős magyarul idén jelent meg Szőnyi Ferenc fordításában, a végtelenségig elharapódzó perui korrupcióról szól. A Nobel-díjas író továbbra is rendíthetetlenül dolgozik, újabb regényt ír, amelynek már a számára vonzóbb második fázisánál tart, amikor az első leírt verzió javítgatásait végzi. Elmondása szerint a helyszín ezennel ismét Peru, a Fujimori-korszak idején. További tervei között szerepel az is, hogy befejezze régi nagy kedvencéről, Borgesről szóló monográfiáját.
Az idei évben Spanyolországban is újra felvetődik a Don Quijote második részének négyszázadik évfordulója kapcsán az irodalom szerepe a mai átlagember életében. A legújabb szociológiai felmérés szerint ugyanis a spanyolok csupán húsz százaléka olvasta Cervantes regényének mindkét kötetét, és több mint negyven százaléka egyáltalán nem nyitotta ki a könyvet. Holott a történet ma is aktuális, sőt az egyik legismertebb könyvről van szó, bár szinte senki nem olvassa el. Ezért is tesz kísérletet Andrés Trapiello arra, hogy közelebb hozza hozzánk, amikor a Búsképű Lovag eredeti történetét „lefordítja” mai spanyolra: az archaizmusokat, a régies szórendet modernizálja, a nem használt igeidőket aktuálisakkal helyettesíti, a régi, elfelejtett szólásokat mostaniakra cseréli. A leóni szerző a mobilján „hordja” a Don Quijote szövegét, maga is Cervantes-kutató, és hozzá hasonlóan ő is tíz év különbséggel jelentette meg a Don Quijote-történet folytatását két részben (Al morir Don Quijote [Don Quijote halála után], 2004; El final de Sancho Panza y otras suertes [Sancho Panza végzete és más sorsok], 2014). Nézete szerint a Don Quijotét vagy jegyzetekkel együtt kell olvasni, vagy pedig átiratban. Meggyőződése, hogy ha Cervantes nyelvét szeretnénk beszélni, a 17. századi szerző mindenképp a mi nyelvünkön kell, hogy hozzánk szóljon. Az átdolgozás Mario Vargas Llosa előszavával jelent meg a Destino kiadónál.