Ha égtájpszichológusok lennénk, akkor így osztályozhatnánk a bennszülötteket: vannak a mérsékeltek meg a szélsőségesek, és vannak a fejlettebbek meg az elmaradottabbak, és a fejlettebbek általában mérsékeltek, és a szélsőségesek általában elmaradottabbak, mert ugyan mi más oka lehetne valakinek a szélsőségességre, mint az elmaradottsága, ezen pedig könnyen segíthetünk, gondolják az égtájpszichológusok, és nosza, neki is látnak az elmaradottság felszámolásának, ami közvetve a szélsőségesség felszámolását is jelenti egyben, ami a valódi cél.
A fejlettségnek és az elmaradottságnak, mint fogalmaknak persze csak akkor van értelmük, ha hiszünk az úgynevezett fejlődésben. Hogy egy természeti ellenpéldát vegyünk, e szerint a felosztás szerint, amelyet Darwin nevéhez köthetnek, akik még emlékeznek Darwin nevére, szóval, eszerint például a medve több szempontból is fejlettebbnek minősül például a földigilisztánál. Azért hozom ezt a példát, hogy mindenki számára világos legyen, nem az elfogultság vezeti a kezemet, mikor ezeket a sorokat írom, hiszen talán senkit nem kell meggyőznöm arról, hogy milyen nagyra értékelem a medvéket és az ő képességeiket. Igen ám, de bármilyen nagyszerű képességeik vannak a medvéknek, nem képesek például arra a máskülönben roppant egyszerű műveletre, amire a földigiliszták, nevezetesen, hogy puszta létezésük által fellazítsák a talajt és a puszta anyagcseréjük által a legdúsabb termőföldet hozzák létre, amit csak ismerünk. A példákat sorolhatnám, de bárki sorolhatná, ha csak egy kicsit belegondol, hogy különböző fajok különböző területeken milyen eltérő és rendkívül hasznos képességekkel rendelkeznek. Ezek a különbözőségek természetesen az egyes fajok egyedei között is kimutathatók. Minél bonyolultabb egy faj, annál többféle egyedet képes létrehozni, és annál szélesebb a skála, amelyen az adott faj egyes egyedei mozognak, képességeikben és viselkedésükben egyaránt eltérve a fajra jellemző általános képességektől és viselkedéstől. Mert például ha egyetlen földigiliszta képességeit és viselkedését leírjuk, akkor nagyon valószínű, hogy egyúttal a földigiliszták túlnyomó többségének képességeit és viselkedését is leírtuk. Ugyanez nem mondható el abban az esetben, ha egyetlen medve képességeinek és viselkedésének megfigyeléséből származó tapasztalatainkat próbáljuk meg összegezni és általánosítani.
A homo sapiens esetében ez az általánosító leírás még nehezebb, viszont könnyebben viszi tévútra a gyanútlan megfigyelőt. Ezekből az eltérésekből és különbségekből sok feszültség származhat, és a megfigyelő könnyen elveszítheti megfigyelői pozícióját, hiszen ugyanannak a fajnak az egyede, amelyet megfigyel és elkerülhetetlenül összehasonlítja a megfigyelt csoportot és egyedet azzal a csoporttal, amelyhez közelebbről tartozik, illetve önmagával, mint a fajnak olyan egyedével, amely „normálisan” működik. Ezek veszélyes összehasonlítások. Ennyit a fajelméletről. Nézzünk valami mást.
Vegyük például a népsűrűséget. Ez természetesen a populáció más egyedeivel való találkozások mennyiségi szintjét mutatja meg, de nem árul el semmit e találkozások minőségéről. Egyes iskolák szerint minél több egyed él együtt egy adott területen, annál több egyed tesz szert konkrét tapasztalatokra az én konkrét viselkedésemről. Csakhogy ez a nagyszámú egyed nem csupán az én viselkedésemről tesz szert tapasztalatokra, hanem jóval több egyedéről, mint alacsonyabb népsűrűségű területeken, és jóval több egyedéről, mint ahány féle tapasztalatot konkrét tapasztalatként képes eltárolni. Így aztán a tapasztalataikat nem konkrét egyedekről szerzett tapasztalatokként összegzik magukban, hanem a populáció bizonyos kisebb csoportjairól szerzett tapasztalatokként vonják össze más konkrét egyedekről szerzett tapasztalatokkal. Ezek az általánosítások egy adott népsűrűség fölött elkerülhetetlenek, ugyanakkor óhatatlanul pontatlanok. Ebből következik az az ellentmondás, amelynek lényege, hogy amit az egyik iskola tapasztalatként aposztrofál, azt egy másik iskola az előítélet kifejezéssel illeti. És sorolhatnám, de nem sorolom. Nézzünk valami mást.
Itt van például az élettér-probléma, amely a XX. században kapott nagyobb nyilvánosságot, pedig nem első alkalommal jelentkezett. Például a XVIII. század vége felé is felvetődött egyhelyütt, de a XIX. századra már sikerrel oldották meg. Eszerint úgy lehet civilizált élettérhez jutni, ha kiirtjuk azt a népet, amelyik pont ott él civilizálatlanul, ahol mi szeretnénk civilizáltan élni. Ezt követi a munkaerő problémája, ugye, mert akit kiirtunk, az többé már semmi módon nem fog tudni dolgozni nekünk, ugye, ezért aztán egy másik kontinensről hozunk munkaerőt, ugye, és ha türelmesen várunk, akkor összecsapnak azok, akik elsősorban az adott nép kiirtásában jeleskedtek, és megszerezték az életteret, azokkal, akik viszont a munkaerő behozatalában jeleskedtek, és amikor az előbbiek legyőzik az utóbbiakat, akkor megszületik az úgynevezett demokrácia, mármint azok számára, akiket nem irtottak ki, és nem gazdaságon kívüli kényszerrel importáltak. Na már most az efféle demokrácia idővel meglepő gazdasági, majd katonai erővel is párosul, hogy ennek teljes súlyát latba vetve ellenezzen minden olyasfajta kísérletet, amely élettér megszerzését tűzi ki célul egyes népek kiirtásának jól bevált receptjét alkalmazva. Lássuk be, vannak azonosságok aközött, hogy valakinek azért kell meghalnia, mert indián, és aközött, hogy valakinek azért kell meghalnia, mert zsidó.
Ugye most ezen a ponton kétfelé ágazhat az olvasó gondolatmenete, az egyik lehetséges irány az, hogy helytálló-e, amit megfogalmaztam, és ha nem teljesen elvetendő, akkor mennyiben helytálló. A másik megközelítés, hogy akkor én vajon náci vagyok-e? Ez, ugye nyilvánvaló elkanyarodás az eredeti gondolatmenettől, és, hogy úgy mondjam, jellegzetes égtájpszichológiai megközelítés, vagyis már nem az a kérdés, mi ez a gondolat, hanem az, hogy ki ez az ember? (folytatjuk, ha hagyják)