Feltenni egy kérdést

Nem panaszkodhatunk arra, hogy nem kérdezik meg a véleményünket. Megkérdeznek bevándorlásról, terrorizmusról, az új termékről, az időjárásról. Arról, hogy boldogok vagyunk-e, hogy mit gondolunk a pirézekről, hogy szándékunkban áll-e a közeljövőben autót/mosógépet/színes üvegcserepeket vásárolni. Vagy ha valamiről pont nem minket, akkor a szomszédot, a munkatársat, a havert, az Imre unokahúgát.

„Nem azt mondták, Feri, hanem azt, hogy menj a picsába.”

Nem panaszkodhatunk arra, hogy nem kérdezik meg a véleményünket. Megkérdeznek bevándorlásról, terrorizmusról, az új termékről, az időjárásról. Arról, hogy boldogok vagyunk-e, hogy mit gondolunk a pirézekről, hogy szándékunkban áll-e a közeljövőben autót/mosógépet/színes üvegcserepeket vásárolni. Vagy ha valamiről pont nem minket, akkor a szomszédot, a munkatársat, a havert, az Imre unokahúgát.

Vannak, akiktől ritkán vagy éppen sohasem kérdezik meg a véleményüket, ezért aztán ha mégis, akkor bármiről örömmel nyilvánítanak véleményt, még akkor is, ha nincs nekik. Vagy legalábbis korábban nem volt.

Mások igyekeznek elhajolni a kérdések elől, sose lehet tudni, ki és miért akarja rászedni őket, és ha lankad az éberségük, mint a legutóbb a Teszkóban, akkor a nemet mondani képtelenségük miatt félórát is elácsorognak, hogy a végén nyerjenek 20 gramm előrecsomagolt bioszalonnás biomandulát, és mintegy 400 gramm színes szórólappal a bevásárlókocsi tetején továbbgurulhassanak, immár meggyőzve arról, hogy nem csak a reggelijüket hibázták el súlyosan, de az egész életüket.

Ismét mások könnyebben veszik ezt. Amikor odalép hozzájuk valaki — „Feltehetek egy kérdést?” „Már megtörtént!” —, változatlan tempóval haladnak tovább.

Vannak, akik maguknak tesznek fel kérdéseket, és szívósan próbálnak válaszokat találni rájuk, ismét mások ugyanazt a kérdést ismételgetik hosszú évek óta: Miért pont én? Miért pont velem? Miért pont engem? — és efféléket.

És végül, sokan vannak azok is, akik várnak. Várnak türelmesen, hogy végre feltegyen valaki egy kérdést, amire érdemes válaszolni. De a kérdés csak nem akar megérkezni.

Abban az időben, majd két évvel túl a huszonhárommillió románon, egy nagyobb társaságban nem tudtunk nem a népszavazásról beszélni, de mielőtt fizikailag is egymás torkának estünk volna, kitaláltuk, hogy mindenki mondja el két percben, mit jelentett számára a kérdés, és miért szavazott igennel vagy nemmel, közbeszólni nem ér. Tanulságos volt, kezdve onnan, hogy „azért nem, mert hogy Orbán vissza ne jöjjön”, odáig, hogy „ha nemet mondok, úgy éreztem volna, hogy itt most én írom alá Trianont”. És még legalább hat-nyolc szcenárió volt, és kiderült, hogy így már el tudjuk fogadni egymás válaszait, mert mindenki elmondta azt a kérdést, amire válaszolt ahelyett, ami a papíron állt.

Azóta is van egy csomó jó válaszunk, és már nagyon régóta várjuk hozzájuk a jó kérdéseket. És ha nem kapjuk meg, akkor esetleg rossz kérdésre fogunk jó választ adni. Ami megint csak olyan lesz, mintha a válasz lenne rossz.