Az oroszok nagyon szeretik a jubileumokat. Nem is szenvednek hiányt bennük. 2015 az Orosz Irodalom Éve lett Bulgakov, Bunyin, Csehov, Solohov, Jeszenyin, Blok, Paszternak és mások többé-kevésbé kerek évfordulói miatt, de már folyik a készülődés A Mester és Margarita publikálásának, fél évszázados jelenlétének ünneplésére, ami jövőre aktuális. Apropó, Bulgakov klasszikusa folyamatosan előtérben van nálunk is: Kamarás István néhány éve átírta a regényt, mai magyar viszonyokra adaptálva, műve egy éve jelent meg Magyarországon Utánam, olvasók! címmel, Okszana Jakimenko pedig oroszra is lefordította. Az eredetit meglepően hűséges változatban a Debreceni Csokonai Színház mutatta be az éppen véget ért POSZT-on (Szalma Tamás intelligens, díjnyertes Wolandjával), de több hazai színházunk is műsorára tűzte a most zárult évadban, jelentsen bármekkora kihívást a bonyolult regény síkjainak, összefüggéseinek megjelenítése — nem beszélve a repülésről, meztelenségről stb.
Puskin születésnapján, június hatodikán pedig (Pécsett POSZT off-programként a Színház téren) a költő verseit szavalták világszerte a vállalkozó versbarátok. Pécsett 29-en adtak elő tőle 37 művet — 8 nyelven, örményül és cigány nyelven is, a világban pedig június ötödikétől nyolcadikáig több tucat helyen és nyelven hangzottak el a költő alkotásai ezrek tolmácsolásában.
Bahtyin-év is az idei: születésének 120., halálának 40. évfordulója konferenciákkal, megemlékezésekkel jár, s ő sem veszít aktualitásából, sőt. Ismerői megannyi jelenség kapcsán megidézik. Makszim Krongauz a kommunikáció kontra nyelvhelyesség témáját fejtegetve az első mellett teszi le voksát, s nem ítélkezik rontott nyelvezetű szövegeket olvasván. Arról értekezik, hogy ő nem érez kényszert kioktatni másokat, mit írtak rosszul, csak magában jegyzi meg a hibákat. A társadalmi feszültségek viszont átterjedtek a nyelvhasználatra: „grammatikanácik” követelik a szerintük nyelvi hibákat vétők fejét. Az internet szabad nyelvhasználata szleng-trendeket hoz létre, mondja Kronbaum, amelyek nem egységesek és átalakulnak, azaz időről időre más szubkultúra zsargonja kerül előtérbe: most az oroszoknál éppen az érzelgőslány-stílus dívik.
Konsztantyin Szkorkin az Otyecsesztvennije Zapiszkiben 2014 végén az orosz gyűlöletbeszéd nyelvi markereit mutatja be az ukrán–orosz háborúskodás kifejezéseiben, s óv az archaikus regisztertől mind mentális-pszichológiai, mind lexikai vonatkozásokban. Első 2015-ös számában a Nyeprikosznovennij Zapasz az ukrajnai helyzet egyéb vonatkozásait is szemügyre veszi: Georgij Csizsov azt mutatja be, Milyen államot építenek Ukrajnában, s az ukrán föderalizációs elképzeléseket több írás is elemzi.
Az 1936-ban haditengerész családban született pétervári Alekszandr Kusner harminc (verses és filológiai) kötetet tudhat magáénak. Új, az Ural májusi számában közölt versein ott az ukrajnai helyzet lenyomata. „Hát igen, az orosz Krím” — hangzik fel refrénszerűen. „Hát igen, az orosz Krím // S a jaltai kertben az unatkozó dáma / a kiskutyával. Odamenjek? Kínos így simán! Megsimogatom a kutyát, aztán meglátjuk… / Egy útbeeső pad, tengeri panoráma, / Kabócák elnyúló sikoltása. Hát igen, az orosz Krím.” Ugyanő a Známja júniusi számában is publikál a lap állandó szerzőjeként. Csendes beszélgetés címmel adja közre verseit az elmúlásról, az öregedésről, költőtársakról, az emlékezésről, egy verssorról, abban egyes hangokról és poétikai megoldásokról, amelyekért lelkesedik. S hogy sem tizenhét, sem hetvenéves korban sem kész a lélek a megpróbáltatásokra. „Csodás dolgok zajlanak a világban! / Ami senkié, éppen attól szép. / Tengerlégzés, huzat a szobában. / Hálóba szövődik a világ épp.” Fentebbi szerzőink ijedten konstatálják, milyen mértékben elrugaszkodott a közbeszéd, a közgondolkodás az általános emberitől, a humánum képviseletétől.
Lotmanról is szól egy érdekes írás a 2015-ös márciusi Novij Mirben Tatyjana Kuzovkina tollából. A tartui egyetemen végzett s a tallini egyetemen tanító, 85 tudományos közleménnyel rendelkező hölgy Lotman tanítványa és titkára volt annak utolsó éveiben. Ő ír most a világhírű tudós életének politikai vonatkozásairól, hányattatásairól, üldöztetéséről. Lotman végigharcolta a 2. világháborút, s Nem-memoárjából tudjuk, hogy eleinte hitt is a szovjet hatalomban, sokáig nem kételkedett a regnáló ideológiában. Évek teltek el, mire pályája — és a környezetében élő zsidó származású hallgatók, kollégák — pályája megtorpanásának okát az uralkodó antiszemitizmusban ismerte fel. Döntött: nem akart disszidálni, sem börtönbe kerülni, aminek érdekében kialakította a politikamentesség stúdiumait, a szemiotikai kultúrakutatás iskoláját. Ezek közt a keretek közt volt önmaga, fejezte ki, rajzolta meg ideálját a humánum legmagasabb értékeiért önmagát feláldozó Puskinban, Ragyiscsevben, a dekabristákban, jelenti ki róla — önéletrajzi szövegeit is alapul véve — Kuzovkina. Lotman, ha nem fejtett is ki nyílt rendszerellenes tevékenységet, folyamatosan támogatta a másként gondolkodókat, ami, bár Tartuban zajlott, természetesen nem maradt észrevétlen Moszkva szemében. Egy ilyen (házkutatással terhes) időszakról szól az említett visszaemlékezés Lotman professzor egy napja címmel.