A világ vége

Hogyha Annát megverik, mert mérges az anyja: mindig mihozzánk szalad, hozzánk fut, a hangja.

Hogyha Annát megverik,
mert mérges az anyja:
mindig mihozzánk szalad,
hozzánk fut, a hangja.

Mint az ablakban a légy,
oly riadtan szállna,
mert az anyja hangja is
beszalad utána!

Az előbb még odakünn
futotta a gangot —
mérges, nagy hang kergeti
a kicsike hangot…

Jó a hangnak, elszalad,
mindenen átmászik –
aki gyerek, annak csak
úgy jó, ha nem látszik…

Bárcsak én se látszanék,
villamosra szállnék,
ha pénzem nincs, akkor is
villamoson járnék!

Ott ülnék a tetején,
lábam is lelógna,
nem jönnék le, csak ha már
egész sötét volna…

Elmennék a gyárba is,
szólanék anyának:
látod, én is itt vagyok…
s meg se foghatnának!

Anna hangja hova lett,
ugye, már nem hallod?
Tudod, hova futnak el
a kicsike hangok?

Ott járják, ott élnek a
világvégi réten,
hová a csúf, vastag hang
már sohase ér el!

Nem sírás, de nevetés
ottan a nótájuk —
pinceszájú felnőtt hang
bámulhat utánuk!

Zelk Zoltán: Gyermekbánat (részlet)
Z. Z.: Alszik a szél, Szépirodalmi, 1982, 21–22.