A nyavalya gondolta, hogy egyszer majd a radai rossebről senki nem tudja, hogy az micsoda. Hiába járok ezen az új helyemen mindenfelé, az emberek nem nagyon szólnak a másikhoz, ha meg igen, rögtön majd fellökik egymást. Ebben a faluban csak hallom mindég, hogy a jó kurva anyád, faszszopó geci, kussolj meg hát ilyeneket mondanak. Nem is értem, ha az embernek az anyja, példának okáért kurva, akkor mért mondogatják hangosan. Mifelénk azért szemérmesebbek a legények, ha az anyjukról vagy a szeretőjükről van szó. Azt még véletlenül se mondják azok soha, hogy baszd szájba a kurva anyádat. Hát milyen beszéd ez? Annyi biztos, itt minden máshogy van, mint otthon.
Míg élek, nem felejtem el, amikor Nyékládházára mentünk szekérrel borjút venni. Az Okolicsányiék parasztjainál voltak a legjobban tejelő tehenek a környéken, ezért minden második évben felkerekedtünk hozzájuk apámmal. Három napi járóföldre voltak azok. Na elég az hozzá, hogy jött velünk az ángyom is, mert a fivéremnek le kellett kaszálnia a lóherét a ripszomban, úgyhogy ő nem jöhetett. Valakinek otthon is kellett maradni az állatokat etetni, ez volt az anyám. Egyedül meg nem mehetett erre a nagy útra az ember. Kikért hát apám a cselédségből három napra. Az ángyom meg olyan nyakas volt, ráakaszkodott apámra, hogy ő még sose járt a falunak határán túl, így hát jött velünk az is.
De az ángyinak be nem állt a szája, egész úton csak mondta. Rossz szája volt, na, mindég össze-vissza mondta a magáét. Meg se mertem szólalni, tudtam, hogy apám ki nem állja a sokbeszédű fehérnépet, csöndben meghúztam hát magam. Tűzött a nap mint a fene, már alig volt vizünk, cefetül éhesek voltunk, a lovak se bírták, nem ehhez voltak szokva. Elég az hozzá, hogy valami nagy kőre ráment az egyik kerék, azt’ úgy kitörött, ahogy volt. A szekérről leborult a hordó, amit a borjúért cserébe vittünk volna, szanaszéjjel törött, mi meg hát akkorát estünk, mint egy tekenyős béka. Akkor már apám is megszólalt, rögtön olyat mondott, mint nagyon ritkán. Mert hát apám nem egy csikós volt, hogy mindég káromkodjon, csak egy istenfélő, földműves paraszt. Azt találta mondani, hogy az isten nyila csapjon beléd! Meg is jegyeztem ezt a borjúvásárt egy életre. Valószínű akkor csaphatott belém is valami, pedig az ángyiba kellett volna csapnia. Szóval félremehetett az isten nyila, mert eltűntem onnan, ahol voltam és idekerültem, ahol vagyok. Szegény apámék azóta is minden évben a máriagyüdi búcsúba járnak imádkozni a lelki békéjükért. Az ángyit meg, szerencsétlent, azóta soha nem viszik magukkal sehova, de még hozzá se szólnak. Szét is mentek a fivéremmel. Megboldogult uram meg, mielőtt részegen belesett volna a kútba, bánatában fejszével összeaprította az ángyi kelengyeládáját, aztán fölgyújtotta a szépen kivarrott abroszaival együtt. Sajnáltam szegény ángyit meg az uramat is. De hát mit tudhattam volna tenni, ha már nem vagyok ott.
Szavam ne feledjem, elég az hozzá, hogy valami borzasztó világba lettem küldve, aztán itten se éjjelem, se nappalom. Itten mindenki csak kóvályog, mint gólyafos a levegőben. Otthon hozzá voltam én szokva ahhoz, hogy rendben mennek a dolgok. Szegény parasztok voltunk, de azért meg volt a magunkhoz való eszünk, értettük azért a dolgok menetét. Nem bántom apámat, mert jó ember volt, de ha nem vett volna ki három elemi után az iskolából, most lehet, azt is érteném, hol vagyok egyáltalán.
Példának okáért a minap egy álló fertályórát törtem a fejem azon, mit jelent a transzcendentális kommunikáció, amit napok óta beszélnek körülöttem. Szóval az úgy kezdődött, hogy átmenetileg beköltöztem egy nagyon furcsa családhoz. Ezek nem káromkodnak úgy, mint akikkel eddig találkoztam. Nem is nagyon beszélnek egymással. Ha mondanak valamit, azt meg én nem értem, pedig mintha magyarul beszélnének. Nem ütik-verik egymást, hanem inkább mintha elnéznének egymás mellett. Gyanúsak, na.
Aztán ezek beíratták a gyereket, úgy mondták, egy alternatív iskolába. Tudja a rosseb, mi az. De azt mondták egymásnak, hogy csak a legjobbat akarják neki. Az asszony aszisztenciát csinál egy mammutnál, menedzserileg dolgozik egész nap. A mammut valami állat lehet, fajta tiszta, háer vagy cséer vagy píár, szóval ő talán ott a gazdaságban cselédkedik. Szóval nem is főz a gyerekre, mert az egész napját elviszi ez a mammut. Nincsen neki arra ideje. Az ura meg minden nap öltönyben meg bugyirózsaszín ingben megy valahova, azt mondják, dolgozni, pedig olyan, mintha minden nap valami esküvőre menne. Konzulting a helynek a neve, és szerintem hideg lehet ott, ha nyáron is pont annyi ruhát vesz fel, mint télen. Annyit kifigyeltem, abból, ahogy magában beszél, hogy van programjuk, mentori is meg csak olyan sima, és a recesszióval állnak valahogy hadilábon vagy háborúban. Szerintem ő lehet ott a falkavezér vagy valami hadiúr, mert a feje meg van jelölve. A füle mögé be van rakva valami dolog, ami majdnem belelóg a szájába, és még evés közben is abba beszél. Nagyon sokat kell abba beszélnie, mert csak lefekvéskor veszi le. Na innen tudom a recessziót.
Szitterük is van. Az hozza el a gyereket az iskolából, mert itt haza se találna egyedül, olyan sok a ház errefelé. Ekkora falut még életemben nem láttam. Meg olyant se, hogy egy házban egymás fölött lakjanak az emberek. Na, elég az hozzá, hogy ezek nem egymás fölött laknak, hanem egymás mellett, mert a falunak ez a része olyan szellősebb, dombosabb, nem olyan sűrű, mint a folyóhoz közelebb eső oldal. No, de ezeknek se kertjük, se földjük, csak van ez a nagy házuk, körülötte meg csak a fű nő. Kiírtottak ezek mindent. Aztán amikor már pont akkorára megnőne, hogy le lehetne kaszálni a barmoknak, akkor egy ember levágja valami förtelmesen hangos masinával. A vizet nem kútból hordják, hanem az egyenesen a földből spriccel ki a fűre, meg a házban is jön a falból, ha akarják. A ház mellett meg beleraktak a földbe egy akkora vájút mint nálunk a tisztaszoba kétszer, szögletes formájú, és kék víz van benne. Szerintem ebbe gyűjthetik az esővizet, ami errefelé ilyen tiszta. Csak körbe még ki is világították, hogy jól lehessen látni, meg gondolom, hogy ne essen bele a gyerek.
Sajnálom szegényeket. A ház itt áll üresen. A rosseb tudja, hol eszi őket a fene egész nap, mert minden reggel elmennek hazulról, aztán minden este eltorzult arccal megjönnek, mert minden nap nehéz napjuk van. Az asszony a mammutból az ura meg a recesszióból — gondolom. Minden nap ugyanazt kérdezik a gyerektől, hogy mi volt ma az iskolában. Hát nem tudom, milyen iskolák vannak erre, de ezzel a gyerekkel ott soha semmi nem történik. Az asszonynak meg az urának is van autómobilja, ami olyan, hogy csak beleülnek és megy magától. Annak még soha nem törött ki a kereke. Majdnem olyan, mint egy szekér, csak nincs hozzá ló. Annyi ruhájuk és cipőjük van, mint nálunk otthon egy egész falunak, és minden nap még hoznak újabbakat. De nem a szabótól vagy a susztertől ám, hanem óriási boltokból, amik nagyobbak, mint egy istálló. És amikor hazahozzák a ruhákat, akkor mutogatják egymásnak, hogy ezt milyen olcsóért vették. Meg hogy a márkája, milyen nagy. Hát nem tudom. Nem értek én ehhez.
Azt beszélte a kertész a szitterrel, hogy a férfiembernek jó nagy a, tudják, a státusza. Példának okáért ezért se értem, ha olyan nagy neki, akkor az asszony miért ilyen búval bélelt mindég. Pedig szép asszony. Azt nem tudhatni, hogy szerelemmel szereti-e az ura, mert minap is letegezte és valami állatnevet mondott neki. Mackóka, vagy mókuska.
— Te figyu, a kardióedzés után nem tudok elmenni a tisztítóba az ingekért, a szervezetfejlesztői mítingről hazajövet beugrasz érte?
A nyavaja érti, ezek olyan bonyolultul beszélnek. A szitter például úgy hívja az asszonyt, hogy Vanessza. Szóval nem tudom, kinek a nevét viselheti ez a szegény asszony, de hogy az uráét nem, az biztos. Meg is lett a böjtje.