— Komolyan gondoltad, hogy feleségül veszel?
— Igen.
— Miért?
— Mert akarom.
— Nem azért, mert szeretsz, vagy ilyesmi, he?
— Tisztellek és csodállak.
— Az nem szerelem?
— Nem, ez tisztelet és csodálat. Szerintem ez jobb, mint a szerelem.
— Miért?
— Amikor az emberek szerelmesek, mindenféle őrültséget csinálnak. Féltékenykednek. Hazudoznak. Megcsalják egymást. Megölik magukat. Megölik egymást.
— Nem kell feltétlenül így lennie.
— Talán.
— Az apja leszel egy gyereknek, akiről tudod, hogy nem a tiéd.
— Minden gyerek ugyanolyan. Számít ez?
— Bízol bennem?
— Ha te is bennem.
— Bízom benned.
— Tényleg?
— Igen.
— Akkor gyere hozzám feleségül.
— Hozzád megyek, ha elismered, hogy a tisztelet, a csodálat és a bizalom egyenlő a szerelemmel.
— Oké. Elismerem.
2010. május 16-án, az első napon, amikor egymás mellett ébredünk, megnézzük régi kedvenc filmemet, Hal Hartley Trustját. Napra pontosan öt évvel később egy budavári házasságkötő teremben kimondjuk a boldogító igent. Én ugyan nem vetettem le magam egy több méter magas betonfalról a lánykérés után, mint Maria a filmben, de számtalanszor elkaptuk már egymást az elmúlt évek alatt.
A legtöbb bizalom pedig a legújabb vállalkozásunkhoz kellett és kell, ahhoz, hogy egy gyermeket hozzunk a világra. Már fél éve itt van velünk, egyelőre még csak bent, a testemben.
Annyi szó esik a bizalomról a nők szemszögéből. Ennek szüljek gyereket? Hogy majd egyedül hagyjon és ne segítsen semmiben? Hogy lelépjen? Hogy a kicsi apa nélkül nőjön fel? Mindez jogos is lehet a genderszerepek leosztása miatt, ami az elmúlt hosszú-hosszú időkben jellemzett minket, és ami nagyon-nagyon lassan, de talán kezd változni, bizonyos társadalmi rétegek bizonyos tagjai esetében.
És egy sokkal árnyaltabb szinten ugyancsak jogos lehet. Elképzelésem sincs, milyen végzetes következményei lettek volna vagy lennének, ha nem Mátéval és nem egy folyamatos reflexión alapuló, a kölcsönös elfogadásra és bizalomra épülő, szeretetteljes kapcsolatban vállalom ezt az állapotot. A várandós nő, legalábbis az, amelyiknek az anyja pszichotikus volt, és a terhesség alatt elnyomott minden rossz érzést és félelmet, ami aztán a szülés után gyermekágyi pszichózis és két hónap pszichiátriai kezelés formájában került felszínre, szóval az a várandós nő, akinek ilyen mintája van, talán pengeélen táncol. És minden támogatásra szüksége van.
De beszélni kell a bizalomról a férfi oldaláról is. „Tegyük fel, hogy ma meghalsz, és holnap újjászületsz egy fogantatáson keresztül! Egy férfi és egy nő szeretkezni fog, és hirtelen ott teremsz. Az új reinkarnációdban. Vedd sorra az összes embert, akit csak ismersz! Mindenkiről gondolkodj el, és kérdezd meg magadtól: kinek a méhében szeretnél megfoganni holnap, ha ma meg kellene halni. Egyértelmű a döntés? Könnyű kitalálni? Például ha férfi vagy, és van barátnőd, akkor szeretnél-e az ő méhében megfoganni? Ha elölről kezdenéd az életet, szeretnéd, ha a barátnőd lenne az anyád?”, szegezi nekünk a kérdéseket Feldmár.
Kellett-e nagyobb bizalom ahhoz, hogy Máté megengedje nekem, hogy kihordjam közös gyermekünket? Hogy tudja, nem fogok olyasmit tenni, ami árthat neki, míg egy test vagyunk? Hogy elfogadja, lehet, hogy előtörnek belőlem anyám, nagyanyám és dédanyám szörnyű félelmei, ezek a rettenetes sorsok. Hogy a kisbabánk ennek a láncolatnak lesz a része. Hogy az a pici a legtitkosabb érzéseimet is érezni fogja ez alatt a kilenc hónap alatt.