Mérnöki pontossággal — ezt muszáj elmesélnem, gyurma, akit nem sokra tartottunk, erről eszembe jut egy másik, no, sorban, szóval gyurma kicsi volt és köpcös, és úgy nézett ki, mint a saját nagyapja, és évekig tartott, mire megtanítottuk egyeneset rúgni a labdába, de ma már tudom, hogy ez fegyvertény, beférne a magyar profiligába is, de köztünk nem sok becsülete volt, csak hogy kilegyünk tízen, azért, szóval egy kemény alkut követően magasugrást kellett végezzünk, hát jó, de tizenöt perc, aztán megyünk focizni, ha már mindenáron, rendben, mondta a tanár úr, aki valóban úr volt, mert amikor elveszített egy fogadást a lacával szemben, ki is pengette a két rekesz sört, ahogy kell, állt az alku, és ugrottunk hármat-hármat, és sürgettük gyurmát, de ő mindig beállt a sor végére, de hiába, mert mire mindünket letesztelt a tanár úr, és mehettünk volna, kiderült, hogy gyurma még nem ugrott egyáltalán, és bosszankodtunk erősen, mert csak kilencen voltunk és nem volt kapus (kiskapu, persze, kétszer öt, vészkapus, ismered, arra jó, „golyófogó”, addig hátha valaki visszaér), és figyelmünket megkapta, ahogy soha addig, holott aztán már mérnök volt, igaz, később is megkapta a figyelmet egyszer, juttassátok eszembe, szóval, szurkoltunk, hogy fusson neki, és nekifutott, és leverte, tegyétek lejjebb, mondta a tanár úr, és lejjebb tettük, és megint nekifutott, és megint leverte, tegyétek nyolcvanra, mennénk, mondta a brazil, át kell ugrania, mondta a tanár úr, és a csarnok megtelt kurjongatásainkkal, és gyurma nekifutott és lassított és aprózta, és megállt, de a pocakjával nekiütközött és leverte, és akkor a tanár úr — a kovács az óráját nézte, a manó a labdát pattogtatta, a pisti széttárta a kezét, én félrefordultam, és a klottnadrágon nemlétező zsebemhez kaptam cigarettáért, és akkor — vegyétek le a lécet, mondta a tanár úr, és akkor mind odafordultunk, és a makai kiemelte a rudat, és a szőnyeg ötven centi magas volt, a nagy, puha magasugrószőnyeg, és a gyurma beharapta az ajkát, és akkor meglódult, és aprózta, aztán nyújtotta, és lendült és szabályos ollózással landolt a szőnyegen, mehettünk végre focizni, a világon először, magasugrás léc nélkül, mondta a laca az orra alatt.
Visszafelé a nemesgulácsiban megálltunk, ahogy szoktunk, ki köpenyben, ki klottnadrágban, és a tizennyolc éven aluliakat szeszes itallal kiszolgálni tilos tábla alatt gyurmára emeltük a korsóinkat, mind a kilencen, a világon először egyhajtásra kiitta, igaz, visszaböffent, de ezt a krónikák nem jegyzik föl, csak egy ilyen állat, mint én.
De ami miatt elkezdtem mesélni, az nem ez a történet volt, hanem egy másik, jóval később, akkor már gyurma mérnöknek tanult, de kitanult nálunk is, nagyon nagy spílerek játszottak a csapatban — brazil–manó–kovács–laca–pisti — és jómagam, afféle felfutó söprögetőt, mint az egyszeri bekkenbauer, szóval akkor már kiálltunk a ráckevei vagányok ellen is kispályán úgy, hogy gyurma állt a kiskapuban, és ment a játék, és a szemüket is kivédte, na és akkor este a stégen, de azért hozzáteszem, ebben benne volt, hogy néha azért nem mozdult be a lövőcselekre, mert volt egy kis spét, de az ellenfél nem tudta, és megőrültek tőle, szóval este mindenki elmesélte a maga történetét, és meghallgattuk őt is és nem hiába, mert mint mondta, hídépítés kurzuson kaptak egy nagyon bonyolult példát, és az egész évfolyam küzdött vele, és ezt értettük, mert nekünk is voltak ilyen példáink, malory, hogy mást ne mondjak, sorolj fel tíz lovagot, meg a lovukat, meg a kardjukat, na szóval küzdöttek a mérnökjelöltek, és akkor ő rákérdezett, hogy professzor úr, a háromszög megrajzolásához három adat szükséges, de ön csak kettőt adott meg, és az egész zárthely egyemberként nézett föl, hogy vegyük föl a harmadik adatot, kérdezte gyurma. Jó mérnöki érzékkel — felelte a professzor, aki több hidat tervezett már mint te meg én együttvéve.