A halál éve

Színében kék. Szitáló lombokkal vetkezik, előbb a nadrágot, takargatná a mellkast.

Hommage à Ricardo Reis 

Színében kék.
Szitáló lombokkal vetkezik,
előbb a nadrágot,
takargatná a mellkast.

A szív körüli hús egyre gyöngébb,
fedetlenség ellen majd vattára
mondja, túlsúly.
Nem figyel oda, megkeményedik.

Egyedül veti meg,
nincs közös semmi,
s így a magány az egyetlen,
mi összeköt vele.

Se felesleg, se hiányzó test,
csak amennyit mutat magából.
Nem tud aludni éjszaka.
Arra ébred, hogy belobban az erdő,

kék fénnyel ég, vörös erekben
nem csalódna többet.
Befelé figyel, verőér, ütőér,
hallgatja a ropogó gallyakat.

Hallgatja magát,
nem álmodik, nyitott szemmel
azt reméli, könnyebb —
álmodik róla más. Nem lesz.

Ő a hátát tartja, mint keresztet,
mer nem hinni, végre először.
Kilégzés után árva dobbanás.
A súlyokat épp magára mérte,

hasadjon bár meg alatta sajátja,
minden rendben. Minden.
A színe kék, mint a tenger,
ha sokáig nézem azt az erdőt,

én égek vörös színnel, kihűl az ég,
hullámozni kezd felettem. Nincs kezem markolni,
egyszerre ernyedünk el. Ringó hintóm nézem,
a deszkarésből miféle Isten kacsint ki rám.

Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre
a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből

Megjelent a Műút 2015051-es számában