Elhajítani, mintha szabad lenne,
nem lenne benne semmi súly, se fék,
üres testét dobni bele a végtelenbe,
aprózza majd a vízmérték,
a lágyan ringó fejből kisimogatni
az űröket, álmában vetni el,
akár egy kósza ötletet,
és megállni.
A csontokról alig tudok,
rugalmatlanná tesznek,
mint a tegnapok és a holnapok,
nem érek soha utoljára hozzád.
A hasított bőrre tett kezem
csupán nyitott tenyér,
felfogni a zuhanást, súlytan súlyodat
sercenő gyufával.
Nem tudni róla, de ott van.
Hét éven át hajtogatott rév.
Láttam megöregedni emberi tekintetben,
az én hajam volt, amiből kiégették.
Zúg a tenger. Kiülök kicsit,
látom már, hova vágyik vissza.
Megy le a nap.
Elviselhetetlenül szép.
Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre
a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből
Megjelent a Műút 2015051-es számában