A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik.
Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen.
Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja.
Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval,
kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után.
Felemás mosolyt, későre járó, fáradt óramutatókat
képzelsz az arcokra. Patmosz homokja lefolyik Egyiptomba,
gyorsuló dobpergés kíséri. Puszta négyzet.
Homokból üveget fújnak, az üveget porrá reszelik
záróra-közeli, bedeszkázott tekintetek.
Napszúrásos arany, családi ezüst és fosszilis emlékezés.
Amit üresen hagytál, az lesz a leghangosabb.
Harapós skálák. Megvastagodott, ideges rostok.
Kőolajjá nyomod magadban a törött tengelyek törmelékét.
Gyantacsomók és ideges hegedűhúrok feszülnek meg belül,
feszesre csavarod a torok dörzsölt gombócait.
Címek és leírások mozognak egyenes vonalú egyenletes mozgással,
megállnak a rostok előtt, körülírják. Megannyi karmos, hártyás lábnyom
gyűlik a kép szélén, szögletes keret, a föld porába írt lassú vándorlás.
Puszta a négyzeten. Égéstermék lesz végül a nyelv is.
És a szavak széle belelóg egy nyelv előtti képbe.
Megjelent a Műút 2015051-es számában