Az emberfényképész

Egyszer, még diákkoromban elmentem megnézni egy emberfényképészeti kiállítást. Noha a medvekutatás már akkor is sokkal inkább érdekelt, mint az emberfényképészet — ez utóbbi iránt úgyszólván teljesen közömbös voltam —, egy társam addig unszolt, „ezt látni kell”, hogy no, ha tényleg látni kell, lássuk.

Egyszer, még diákkoromban elmentem megnézni egy emberfényképészeti kiállítást. Noha a medvekutatás már akkor is sokkal inkább érdekelt, mint az emberfényképészet — ez utóbbi iránt úgyszólván teljesen közömbös voltam —, egy társam addig unszolt, „ezt látni kell”, hogy no, ha tényleg látni kell, lássuk.

Megpróbálok tárgyilagosan beszámolni arról, amit láttam, ugyanakkor meg sem kísérlem feladni a medvész sajátos nézőpontját — ez álságos dolog és eleve kudarcra ítéltetett kísérlet lenne részemről —, de mégis úgy fogalmazni, hogy ne bántsam meg az emberfényképészeket (akik között barátaim is akadnak).

Fekete alapon szemüveges férfi kabátja hajtókájába kapaszkodik. Önfénykép. Vajon olyan-e a fényképész, mint amilyennek látszik a képen? Vagy olyan szeretne lenni, amilyennek látszik? Vagy csak olyannak szeretne látszani? Fekete alapon kabátja hajtókájába kapaszkodó szemüveges férfinak?

Sokszor, nagyon sokszor állította be a gépet. Rohant és bújt bele a kabátba, mert beállítani csak ingujjban lehet. Lassú volt, elkésett, és a képen félig háttal kabátba bújó férfi látható. Nem keseredett el. Ismét beállított, exponált, és a kabátot már ott tartotta a felesége, a szeretője, a segédje vagy a barátja. Odaugrott a gép elé, és a képen egy repülő, kabátos férfi látható. Ekkor sem keseredett el, de a következő képen csak egy kabátcsücsök. A hasra esett kabátos emberből semmi, az a kabátcsücsökből kitalálhatatlan. Végül azt mondta a szeretőjének vagy a feleségének, vagy a barátjának vagy a segédjének:

— Most jó, ha szólok, nyomd le!
— Nyomd le — szólt, és a képen egy tátott szájú kabátos férfi látható. Ekkor kétségbeesett. Aztán úrrá lett rajta. Nyugalom szállta meg, és így szólt a barátjához vagy a szeretőjéhez vagy a feleségéhez vagy a segédjéhez:

— Várd meg, amíg odamegyek, és beállok, és ha azt látod, hogy már tíz másodperce nem mozdulok, nyomd meg a gombot!

Aztán odaadta a stoppert is. Felvette a kabátját, felhajtotta a hajtókát, belemarkolt, és nézett, bele az optikába. De a segéd vagy a feleség vagy a barát vagy a szerető tartott tőle annyira, hogy nem mert tíz másodperc előtt exponálni. Ezért hol a stopperre, hol a fényképészre nézett. Amikor a stopperre nézett, nem lehetett egészen biztos benne, hogy a fényképész nem mozdult meg közben. Jó fél perc is eltelt, mire lenyomta a gombot, és íme a kép.

Ez volt az első kép, és én nem is igen mentem tovább, noha megnyitón voltam. Mindenki fel-alá sétált és beszélgetett, süteményt evett és pezsgőt vagy almalevet ivott, és engem is kínáltak. Elvettem egy almalevet, és az jutott eszembe, ahogy hörpöltem, és tekintetem újra meg újra visszatért a képre, lehet, hogy nem is akart semmit. Vagyis hogy nem volt világosan körvonalazott elképzelése arról, mit is szeretne látni a képen. Csak beállította, sorozatra, és nem is volt ott senki. Szerető, barát, feleség, segéd, senki, csak az emberfényképész. Mint a kamaszok ha a lőtéren elhagyott karabélyra bukkannak, rövid sorozat derékmagasságban. Odaállt a gép elé, hét lövés, elég, önfénykép. És állt, és a gép lőtt, és ő fázni kezdett. Begombolta a kabátot, filmet cserélt, a gép lőtt tovább, és ő nem vette le róla a szemét. Megint filmet cserélt, de föl kellett hajtsa a gallért meg a hajtókát. De így is egyre védtelenebbnek érezte magát. Mintha keresztülfényképezte volna a testét. De nem mozdult el, kibírta. Egyre hidegebb lett. Belekapaszkodott a hajtókába, és megmarkolta, hogy ne remegjen. A száznegyvenhárom kép közül a kabáthajtókába kapaszkodó férfi fotója az első és utolsó, amely még-már bemutatható — legalábbis ő így érezte, és azt hiszem, nem tévedett.