Borbély András fiatal kora ellenére már jelentkezett egy tanulmány- és egy esszékötettel, illetve két verskönyvvel, és e rövid felsorolás is elég ahhoz, hogy a pályafutás műfaji sokszínűsége feltűnjön számunkra. Ebben a többszólamúságban azonban egyfajta állandósággal szembesülünk, hiszen már Borbély első, Hidegség, állat című verseskötetének lényegi összetevője a családi és történelmi emlékek elfelejtésének és szóra bírásának feszültsége; a különböző tradíciók egymás mellett létezése, illetve egy történetileg szélesen értett irodalmi hagyományhoz kapcsolódás; vagy a transzcendenshez való viszony taglalása, melyek később a Borbély vezetésével bejárt gondolati fennsík visszatérő tereptárgyaivá váltak. Mindezt az írások egyik központi vonásaként említhető markáns személyességgel átitatva kapjuk kézbe. Legutóbbi művében, a Szél című verseskönyvben szintén meghatározó az alanyiság, melyet a kortárs költészetben kevésbé preferált módon az önéletrajziság látszatát létrehozó nyelvi megformáltsággal teremt meg. Ez a megoldás szerencsés módon nem jár együtt a lírai én zavaró előtérbe furakodásával, de nem érzékeljük a kortárs irodalmi folyamatok felől meghaladottnak, vagy a választott hagyomány felől epigonnak sem, mely jelleg okán felerősödő (ön)ironikus jelentésáradások felszámolhatnák a szövegek intencionált működésmódját. Kézben tartott, okosan művelt személyességről beszélhetünk a Szél esetében, ami kiegészül egy manapság szintén mellőzött képgazdag, retorikus nyelvvel.
A cím igazolhatja a kortárs tendenciáktól vett távolságtartást, hiszen birtokos szerkezetbe foglalva (mint valaminek a széle) a perifériára szorultságot jelzi. Erre Molnár Illés is rákérdez a könyv végén olvasható interjúban, mely a Hortus Conclusus sorozat frissen kinevezett szerkesztőinek (Herczeg Ákosnak és Lapis Józsefnek) egyik újítása, s bár a szerkesztői jegyzet szerint „[a]z interjúnak nem célja, hogy olvasatot kínáljon föl a művekkel kapcsolatban, a viszony inkább kiegészítő” (97), mégis kapunk a szöveg által visszaigazolt értelmezéseket. Molnár Illés azon megállapítása, hogy az új kötet „[…] párhuzamosan többféle poétikát működtet […]” (90), a Szél olvasásának egyik fő tapasztalata. Molnár felosztásából kiindulva elmondható, hogy a családi történeteket élőbeszédszerű dikcióban feldolgozó prózai versek jól megférnek a gondolati költészet nem ritkán metafizikai horizontjával, illetve az antik és keresztény műfajok, utalások gyakori alkalmazása nem zárja ki a megfigyelésre, leírásra épülő táj-, vagy a szerelmi költészet darabjait.
A rokonokra és történeteikre való emlékezés egy fiktív faluközösséget jelenít meg, leginkább ezek szolgáltatnak alapot arra, amit fent az önéletrajziság látszatának neveztem. A direkt biográfiai olvasást azonban Gyergyóremete legendává formálása oszlatja el, mint ahogyan ezt a falu különc nyelvzsenijének, Dezső bácsinak (Betyerusz király), vagy a meggazdagodó rokonoknak a története (Az apai ág) mutatja. Utóbbiban a lírai én a genealógia alapján alkotja meg identitását, a szülőföldhöz való viszony részletezésekor nem kevés ironikus felhang szűrődik a versbe, mint a helyi bányából felszínre került óriási csontok szemlélésekor: „s én röhögni / kezdtem, szülőföldem a dinókéval / közös, valami ilyesmi identitás.” (41) Mindez az elbeszéléssel, nem pedig az elbeszéltekkel kapcsolatos távolságtartást jelzi, a megszólaló nem kívülálló, hanem a közösség tagja. A legtöbb szöveg tétje épp a kibeszélés, hiszen traumatikus eseményekkel szembesülünk, ahogyan erre a könyv is reflektál: „beszélni ezekről a dolgokról utána / nem lehetett, mikor meg már lehetett / volna, jelentéktelenné vált az egész, már / ők maguk is alig emlékeztek valamire, / vagy szándékosan eltemették magukban / az emlékeket, ezért olyan nyelvtelen ez / a kor, hiányoznak a történetek, az egerek / pedig megették azt az inget, pedig ez volt / a veron eikon nagyapám testéről.” (A harmadik képmás, 38 — kiemelés az eredetiben) A nagyapa téli lövöldözése és az ezért kapott börtönbüntetés mint a Ceauşescu-rendszer terrorjának bizonyítéka Borbély András minden szépirodalmi kötetében visszatér, ami az életmű motivikus összekapcsolódásain túl a konstans ismétlődés miatt arra is rávilágít, hogy a nyelv által mennyire elmondhatatlan ez a történet. A szövegek a felejtés ellen dolgoznak, mert csak a kimondás aktusa által újrajátszott kínok szavatolják az emlékezetbe illesztést. A hasonló versek hátterében lévő elhallgatott események (gyerekhalál, öngyilkosság) artikulációján túl a Szél másik tétje a halálról, az elmúlásról való beszéd. A felmenők közül főleg a nagymama hiánya kap hangot, melyről többek közt a bibliai jeremiád műfaján keresztül vall a lírai én. Az elveszített megszólítása egyben a beszélő saját végességét is színre viszi: „De jaj, / miért viseltük arcát a gonosznak, / miért hajoltunk túl közel egymáshoz, / miért lettek lövészárkok / arcunkon a ráncok.” (Jeremiád — Borbély Anna nagyanyámnak — 16) A családi történetek recitáló, ütemes prózához hasonló jellegét jól ellenpontozzák az ilyen halál- és gyászversek, ami az önéletrajzi olvasat egyik ballasztja is, néhol emlékeztetve Borbély Szilárd Halotti pompa című kötetére. A másik hiányának megfogalmazásakor is fellép egy nyelvkritikai attitűd: „»Jól van, hát legyen«, mondanám, de / nem lenne igaz, mert mi legyen, / és mi van és mi az az, hogy jól? / És mitől van az, hogy lassacskán / láthatatlanná vált a testem, / hiába jókedv, s élesztgetés?” (Madár és szél, 84 — kiemelések az eredetiben.) Talán ezzel is magyarázható, hogy miért működtet olyan sok poétikát a Szél, hiszen a nyelvi variabilitás által teremtett diszkurzív térben megnő az esély arra, hogy autentikus beszédmód jöhessen létre. A kötet azonban ebből a szempontból is kiábrándultnak mondható, hiszen a létről szólva a vanitas-toposz válik dominánssá például a December soraiban, vagy a Kölcsönidő című szövegben, amely az írást is a felesleges cselekedetek terrénumába utalja.
A Bibliára és az antik mítoszokra, vagy eposzok közül főképp az Odüsszeiára vonatkozó allúziók egyfajta magánmitológiát alakítanak ki, ennek relevanciája jól tetten érhető a versek pozíciójában, mert többnyire ciklus elején, vagy azok között foglalnak helyet, a Neküia és a Máté evangéliuma, a Léthe, a Bálvány és a Mítosz című szövegek tehát mintha vázat adnának a könyv testének. Az ezekben gyakori ismétlések és párhuzamos szerkezetek archaizáló beszédmódot alakítanak ki: „Csak az Atya ismeri a Fiút, / csak a Fiú ismeri az Atyát, / egy a küldő és egy a küldött, / és a városok megítéltettetnek.” (Máté evangéliuma — 14) A transzcendenciához való viszony kidolgozásában ezek mellett Pilinszky költészete jelenti a legfőbb igazodási pontot, amit motivikusan a szálka, tenger, vagy az árok képeinek előfordulása illusztrál. A Bronzkor című vers felütése például az Apokrif nyitányát idézi („Mert külön kerül / a kavics és a homok”), s a párhuzam később is erős marad: „a folyók alján a vízözönfa-táblák. / S megnyílnak akkor a teremtés tárnái, / zömök andezitből fekete éden lesz: / a gyepföldek élednek.” (20) A létverseket a haláltapasztalat mellett az apokalipszis szcenáriója jellemzi, erre már a borító fenyegető örvénylése is felhívja a figyelmet, de a Szikla című vers képei A vén cigány patetikusságára emlékeztetnek, a Bálvány a teremtést és Szodoma büntetésének történetét írja újra.
Az alanyi költészettől talán sosem idegen az ars poetica hagyományának folytatása. A költői szerephez többnyire ironikus, játékos módon viszonyul a beszélő, mint A vidéki költő esetében, vagy a vers keletkezéséről írott Név nélkül című szövegben: „Ezt írtam három napja / egy üres word-fájlba: / név nélkül. / Úgy hangzik, mint egy cím, / és kifejez valamit, / amit név nélkül kéne kifejezni.” (80 — kiemelés az eredetiben). Talán ez is elegendő érv annak érzékeltetésére, hogy Borbély költészete nagyobb tradícióba ágyazódik, a nyelvhasználati, műfaji és intertextuális elemeket az antikvitástól a jelenkorig sűríti össze, s a magas színvonal mellett az ezekkel szemben kialakított reflexív viszony adja a kötet értékét. E heterogén poétikai térben akad ugyan néhány kevésbé sikerült kép vagy mérsékeltebb esztétikai potenciált hordozó mű, de csak kisebb részben, így ha jó versek olvasására vágyunk, érdemes belefülelni a Szélbe.
Megjelent a Műút 2015050-es számában