S. P.-nak és G. F.-nek
Furcsa, fülledt nyár volt, ezen a nyáron ültetett anyám a kertbe, apám minirózsái mellé karfiolt, és én nem tudtam, mit keresek Szegeden. Nem értek a kertészkedéshez. Ha csak rágondolok, rosszul leszek tőle, pedig a barátom, aki nő, szerint az ültetés nemcsak megnyugtatja a lelket, de tényleges haszonnal is jár. Semmi közöm ehhez, mégis folyton az járt a fejemben, milyen az, amikor kis lyukakat ások a földbe, tenyeremből beleszórom a magvakat, majd betemetem őket, meglocsolom. Nekem a földdel amúgy semmi bajom, a dédmamával anno sárból babákat is gyúrtunk, a napon szárítottuk ki őket, testük megrepedezett, ha nem vigyáztunk, ujjainkkal szétroppantottuk a nagy kuglifejeket. A dédmama arca ugyanolyan ráncos volt, mint a babák teste, apám szerint mély repedéseket égetett bele a hosszantartó egyedüllét. Megfoghatatlanul makacs volt: ha nézték, egy világért se nyitotta ki a száját. Anyám azt mondja, kiállhatatlan szokásai voltak, harapott, haját tépdeste, bepiszkított mindent és vizet fecskendezett a vályújából. A dédtata ráunt és mindörökre otthagyta, a család ezt mondja, de én tudom, hogy a dédmama férjét megölték.
Állítólag életem legszebb napjait éltem meg. Nyertem egy ösztöndíjat, és semmi mással se kellett volna foglalkoznom, csak az írással. Nem ment. Minden egyes nap felhívtam Anna barátnőmet, hogy találkozzunk, a barátom, aki nő, hetente kétszer átbiciklizett a Bérkert utcából, vele órákat töltöttem az OBI-ban, sétálgattunk az orchideák között, cserepet, kaspót, földet vettünk, a barátom, aki nő, még száraz szarvasmarhatrágyát is. Utóbbit elfeleztük, rendes volt, nem kellett az árába beleszállnom. Beadtam a derekamat, és úgy tettem, mintha mi sem lenne természetesebb számomra, mint hogy a dolgok rendje az, hogy egy 1m × 2m-es gangon epret, paradicsomot ültetek, egész nyáron növényeket gondozok. Zsákszámra hordtam a földet, és időnként, ha a szomszédok nem voltak a közelben, a cserepek közé guggoltam, és a nedves, apró göröngyöket a számba tömtem. Nyers földet ettem, akárcsak anno az ólak mellett a dédmamával a sárbabák gyúrása közben.
A dédmamát én tanítottam, hogy azt mondja, „Szép fiú!, Szolgája, tekintetes úr! Üdvözlégy Mária!” Az ajtó mellett volt a helye, és vasárnaponként, amikor anyámék a húslevest ették, orrával az ajtót ütögette, és olyan éktelen zajt csapott, hogy apám végül kénytelen volt megdrótozni. A dédmama ezen torkaszakadtából kacagott, ráncos, tokás nyaka csak úgy rengett az örömtől, a fene nagy jóérzéstől. A tata ekkor hűlt meg, torokfájást kapott, amihez csakhamar fülfájás is szegődött. Nem telt el három év, és mindkét fülére teljesen megsüketült. Még a templomban is hangosan beszélt, és azt állította, egyedül csak az anyja hangját hallja, de azt erősen, tisztán.
1991-ben halt meg a dédmama. Életének utolsó évében hosszas párbeszédeket folytatott a tatával, azt a három mondatot hajtogatta neki órákon át, amiket tőlem tanult, a tata meg cserébe az egész lelkét kiöntötte neki. Azt hiszem, a szomszédok mérgezhették meg, mert már nem bírták elviselni a dédmama és a tata örökös hangoskodását. A nővérem, az áldott jó lélek szerint egyszerűen az öregség végzett vele, én pedig paranoiás vagyok. Borzalmas tél volt, a nagy hideg miatt apámék alig hagyták el a házat, és a dédmama nagy, hájas teste vagy négy napig ott feküdt az ólajtóban. Egyedül a tata és én sirattuk meg. Apámék kitömették és berakták a tata műhelyébe. Oda, ahova a tata nem sok embert bocsátott be, és kápolnára vagy éppen bazárra emlékeztetett, mert teli volt keresztekkel, Mária-képekkel, rózsafüzérekkel és különböző cuccokkal. Akkor még nem tudtam, földbe kellett volna temetni, az ólak melletti kemény talajba ásott lyukba dobni, és időnként (nem klóros vízzel) meglocsolni.
A mellkasomban gyakran éreztem fájdalmat ezen a nyáron. Fehér volt a nyelvem, de nem mentem orvoshoz. Anna barátnőmnek mondtam, „Ha most otthon lennék, apám kihívná a piócás embert.” Noha a kertészkedéshez nem értek, a gangon, a cserepekben virágoztak a növényeim, termett az eper, a paradicsom. A száraz szarvasmarhatrágya hasznosnak bizonyult, a barátom, aki nő, azt hitte, a lelkem megnyugodott. „A Ne Quittez Pas tokiói étterem séfje talajlevesből, földdresszinges salátából és földfagylaltból készített menüt”, ezt olvastam az Origón, mégsem beszéltem róla senkinek, hogy ettől a nyártól fogva én is újra a földevésnek hódolok. Forró, fülledt meleg volt. Testemet sütötte a nap, nem krémeztem magam, újra és újra leégtem, nagy darabokban hámlott a bőröm, mintha skarlátos lennék. Nem válaszoltam apámék hívására, nem tudtam volna nekik mit mondani, feszt a dédmama nagy, hájas testére gondoltam, melyet a haláláig szétszálaztak a ráncok, a hosszantartó egyedüllét lenyomatai. Nem akart férjhez menni, de hirtelen szerelembe esett. Ezt nem tőle tudom. Nem volt valami szép élete. A tata a műhelyében naponta homlokon csókolja. Bár már nem hulla, alaposan megrágták a férgek, egyik füle és a farka hiányzik, és a hasából kilóg a kóc. A keresztek, Mária-képek és rózsafüzérek közül az ablak felé néz, a kis, kerek nyíláson át az ólajtók irányába. Oda, ahol kemény a föld, és nem virágoznak rózsák, nem terem karfiol, de még eper és paradicsom se. Egyedül ő tudja, attól a forró, fülledt nyártól fogva engem a teljes sötétség vesz körül.
Megjelent a Műút 2015050-es számában