Harminc együtt töltött év. És úgy telt, hogy akihez beszéltél, elaludt, mint Wilhelm ölében Mariane, míg az a szomorújátékot előadó gyermektársaságról mesélt neki — a tanulóévekről. És mondod máig, a végén már egyetlen szó nélkül, mert voltaképpen mindegyik tanulóév. Ez az idei is. És Mariane alszik.
Harminc év, széthullhatna, mint a fűrészpor a hóban, elolvasztva mindent. De a fikció talaján, mely a megszüntetés és újrateremtés veszélyétől egyaránt terhes, a gyűlöletes leleményességgel bátorító valóság burjánzik. Meghökkentően hatékony. Alig kell hozzá valami a harminc évből. Például azok az emlékek, amikor közeli érintettként temetésekre autóztok; amikor pontosan letapogathatóvá válik a másik tömbösödött félelme. Az elkerülhetetlen katasztrófa felé sodródók félelmének a közössége. Néhány ilyen út, és kitelik a harminc év, elég, ha Mariane erre a pár órára felébred.
Mígnem aztán egy szép napon álmában megfojtod Mariane-t. És arra a temetésre már nem tudsz elmenni.