Darvasi László Ez egy ilyen csúcs. A nagy Szív Ernő-füzet című művének egyik legfontosabb, rejtett előképe minden bizonnyal Esterházy Péter Esti című könyve. Ezt a benyomást erősíti az Esti 60 című fejezet, ahol a kerek születésnapot ünneplő írók az alteregójuk, azaz konstruált regénybeli másuk révén vannak jelen, és beszélgetésük is leginkább az írás mestersége körül forog.
Darvasi a Szív Ernő-történetek válogatott, átdolgozott, átírt gyűjteményét ezúttal regény-formaként mutatja föl, és a kötetet nem is Szív Ernő néven jegyzi, hanem a saját nevén. A történetek egyik síkján nyomon követhető, ahogy a kisvárosi lap egykori tárcaírójából sikeres és profi író lesz, (egy alkalommal még össze is tévesztik az ország — meg nem nevezett — legnagyobb írójával), és aki művészetének köszönhetően eljut a nyugati világ legfontosabb központjaiba, olyan magától értetődő természetességgel és ugyanolyan nem múló csodálkozással jár Berlin, Párizs vagy New York utcáin, mint kezdő író korában az akkor még oly feltétlen szeretettel mitizált Szegeden. Szív Ernő a tehetsége révén meghódítja az irodalmi csúcsokat, és az a fennsík, ahova eljut, lehetőséget ad számára a visszanézésre, az összegzésre. Pontosabban a Szív Ernő-történetek gazdag és változatos archívuma ad lehetőséget Darvasinak, hogy számba vegye és újraértelmezze mindazt, amit a mesterségéről eddig tanult — hasonlóan Esti című regényét (a semmi irodalmi enciklopédiáját) író Esterházyhoz. Darvasi különös módon lát rá regényhőssé emelt alteregója tehetségére: a Szív, a tehetségtelen című fejezet ambivalenssé, ironikussá teszi, mintegy dekonstruálja a tehetség fogalmát. A tehetség többé nem valamifajta különleges előjogokkal járó és elveszíthetetlen adomány, amelyre az író bizton támaszkodhat egész életében. E belátáshoz az is elvezetheti a hőst, hogy az újabb és újabb „csúcstámadások” során volt alkalma alaposan kitapasztalni saját tehetségének korlátait is: a vonzódást a közhelyekhez, a parttalan, felületes locsogás-fecsegésre való hajlamot, amely a tárca laza, spontán, könnyed, a hírlapolvasó szórakoztatására szánt műfajában elfogadható, jóllehet terjedelmileg korlátozott a hírlap médiuma által. Egy ilyen tudatosan szerkesztett, regényesített nagyformában azonban, mint amilyen A nagy Szív Ernő-füzet, ahol a régi tárcák archaizáló és mára kissé avíttnak ható nyelvét is modernizálta a szerző, helyenként roppant bosszantó tud lenni a felületesség és a bőbeszédűség, és ezen nem segít, hogy Szív Ernő mintegy pajzsként emeli az írásmódjának ezen sajátosságairól szóló önironikus passzusokat a várható kritikusi nyilak elé.
Nem segít, mert éles kontrasztként ugyanakkor tényleg felragyognak a lenyűgöző csúcsok is ebben a prózában, és az olvasó óhatatlanul is fölteszi a naiv kérdést: ha így is tud írni, miért nem ír mindig így? Miért ereszkedik vissza az egyszer már meghódított magaslati terepről a könnyedebb és olcsóbb megoldások lankáira? Bár természetesen kevesen vannak (talán az egyik füzetben is megidézett Poirot az egyetlen kivétel), akik mindig ugyanazon a magas színvonalon képesek teljesíteni életük során, és az irodalmi minőség sem éppen egzakt kategória, mégis úgy tűnik, maga Darvasi–Szív is folyton küzd ezzel az ambivalenciával, az örökös, erőt próbáló kihívásokkal, az írói kudarc mindig leselkedő rémével, és nem radírozza ki, hanem inkább megkísérli beépíteni az írói létformával járó kockázatokat, az alkotás hibáit és válságokkal terhes, szakadékos, a semmibe zuhanással fenyegető szakaszait is a csúcshoz vezető út regényében. És ne feledjük el azt sem, alföldi fiúról van szó, aki, mint Petőfi, sokkal inkább otthon van a „rónák végtelenjében”, mint a csúcsok közelében: „Szív már csak ilyen, zavarba jön a lelke a legkisebb emelkedőtől is. […] A hegyek ámulatba ejtik, zavarba hozzák, idegesítik, zaklatják, de leginkább fél tőlük. Semmiképpen sem érti őket” — írja A berlini kék füzetben. Nem az emberi nagyság, hanem épp ellenkezőleg, az emberi esendőség állt mindig is tárcáinak fókuszában. Furcsa ellentmondás, hogy miközben Szív Ernő élesen szembeállítja egymással a füzetek monológjaiban a tárcát és a regényt, Darvasi, a szerző minden igyekezetével a nagyforma felé mozdítja az esendőség műfaját.
A berlini fekete füzet, Bakó András (Baka István alteregója) története a legjobb, legkiérleltebb része a könyvnek, melynek teljesítményét a többi füzet sem tudja meghaladni, túlszárnyalni. Ehhez persze hozzájárul az időbeli távolság, az írói eszközök szélesebb palettájának jóval magabiztosabb használata, a professzionális átdolgozás, de valószínűleg az olyan tényezők is, mint a téma alapos ismerete és az érzelmi közelség. A berlini fekete füzet lesz a mintája és motivikus kiindulópontja a többi füzetnek is, de a többi füzetben már nincs meg az a szerkezeti stabilitás, amit itt a Pankow–Szeged-reláció biztosít térben és időben. A kék füzet sokkal redundánsabb, ez van a leginkább teletűzdelve a magyar népről, a történelemről vagy az írók házasságairól szóló, banalitásokba hajló eszmefuttatásokkal, fárasztó moralizálással — vélhetően a szerző és a hős fentebb említett, egymásnak ellentmondó intenciói miatt. Ugyanakkor ez a füzet, amely a nyereség–veszteség paradoxonjaira épül, újabb mérföldkövet jelent író-főhősének szakmai fejlődésében, nevelődésében. A felismerés október 17-hez mint szimbolikus dátumhoz (az író születésnapjához) kötődik, amikor vége lesz a melegebb őszi napoknak, és Berlinben beköszönt a nyirkos, ködös idő: Szív Ernő megérti, hogy a magányossága nem sorscsapás, hiba vagy betegség, hogy semmi köze történelemhez, politikához vagy a házasság megpróbáltatásaihoz; a magány sokkal inkább a nagy munkáért, azaz az írásért elkerülhetetlenül fizetett ár.
A berlini fekete és kék füzeten kívül még három füzetet tartalmaz a könyv (A francia fehér füzet; A New York-i piros füzet és A tenger-füzet), és 5 kisebb elbeszélést illetve tárcát, melyek megadják a füzetek keretét, kontextusát és bizonyos mértékig az önértelmezésüket is. A füzet mint műfajmegjelölés leginkább műhelynaplót, feljegyzéseket, töredékeket, ötleteket sugall, nem pedig gondosan kimunkált, klasszikus formákat ígér, ám ezek a füzetek minden látszólagos tagolatlanságuk és formátlanságuk ellenére is inkább csak imitálják az esetlegességet és a spontaneitást. Mintha Szív Ernő, Darvasi László leginkább önéletrajzi elemekből szőtt hőse, szerzőjével együtt kicsit félre is értené a tehetségének természetét. Mert az ő nagy adománya nem annyira környezetének érzékeny megfigyelésében vagy a szereplőkkel való mély azonosulás képességében keresendő, nem is a prózanyelv radikális megújításában, hanem (persze mindezektől nem elválaszthatatlanul) a megzabolázhatatlan képzeletében. „— Na ide figyelj — ingatta a fejét Esti —, neked könnyű, te elképzeled. De nekem látnom kell…” — írja az Esti 60 című elbeszélésben, pontosan kijelölve ezzel az Esti- és Szív- (azaz Esterházy- és Darvasi-) féle írói gondolkodás egyik lényeges különbségét.
A New York-i piros füzetet olvasva, ahol a fantázia elszabadul és Szív minden évszázadban egyszer fölfedezi Amerikát, ahol kétszer átlövik a szívét, és ahol Duncan ezredes lovasszoborrá fagy, alig pár lépésre a hearttowni telepesek házától végre úgy érezzük, hazaértünk ebben a prózában, és boldogan adjuk meg magunkat az ironikusan groteszk, abszurd vagy szürreális történeteknek, kalandoknak, átiratoknak, kifordított mítoszoknak: a regény Don Quijote-i szellemének.
Darvasi–Szív ebben a könyvben talán minden korábbinál intenzívebben kutatja a halál titkát, a végső némaságot, az utolsó tekintetet, és közben többször „megöli” Szív Ernőt is, aki, úgy tűnik, mégsem képes eltűnni a színről, lyukas szívét mutogatva is fecseg tovább. „Nem a halál ellen beszélünk” — tanítja őt Esti a születésnapi báránypörkölt fölött, Szív pedig engedelmesen bólogat, de kérdés, valóban egyetért-e az idősebb pályatárssal. Szív számára a halál, a tragikus végkifejlet valamifajta elkerülhetetlen realitás, pedig könnyen lehet, jegyezzük meg egy másik, párhuzamosan olvasott könyvből kitekintve, hogy a halál a legnagyobb fikció és a legnagyobb csalás, és lehet, hogy a halál nem is létezik.
Ahogy nem létezik Slukalovszky főmérnök felesége sem, csak a példa kedvéért jelenik meg a tárca és a regény különbségeit immár menetrendszerűen taglaló eszmefuttatásban A francia füzetben. Látjuk elfehéredni az ujjait, ahogy egy faágba kapaszkodik a szakadék peremén, hogy aztán váratlanul újra fölbukkanjon az Estinek mesélt történetben, ahol az ifjú asszonyt megmenti gróf Attaházy Titti okleveles hegymászó, ám Slukalovszky főmérnök felesége később mégis eltűnik valahol a Tátrában a férjével tett séta után — és azóta is ott lebeg ég és föld között egy hosszúra bővített, különálló szövegeken átindázó hasonlatban, egy könyvben, amely nem tudja eldönteni magáról, hogy mi is akar lenni valójában. De nem is a műfaji besorolás a lényeg, hanem a fikció harmadik rétegének megjelenése, egy új dimenzióé (irodalmi alteregók és regényhősök elmélkedései irodalomról bizonytalan műfajú, egymáshoz lazán kapcsolódó szövegekben), mert ennek a rétegnek vagy dimenziónak a megtalálása, meghódítása az egyik csúcspontja ennek a könyvnek.
A regény zárlatából válik sejthetővé, hogy nem a halál Szív Ernő legnagyobb problémája, hanem inkább a végső magány iszonyata. A Por és Hamu Restaurantban játszódó kerettörténet a másik nagy fikcióképző erő, a Vágy jegyében íródik, melynek tárgya az étterem diabolikus vezetőjének — Slukalovszky főmérnökéhez hasonlóan ugyancsak névtelen — felesége, akivel Szív Ernő a könyv első történetében táncolt egyszer „a nyár utolsó napján”. A talányos, többszörösen elbizonytalanított „vigyél el” üzenet talán úgy fordítható: ne hagyj egyedül meghalni, de valami módon — és itt derül ki leginkább, hogy Darvasi mennyivel jobb író, mint folyton az irodalomról okoskodó hőse — a Szív-féle túlmagyarázó, refrénkedvelő stílus itt váratlanul a helyére kerül, és a bizonytalan, ismétlődő, redundáns mondatokban az üzenet mégsem úgy hangzik, mint egy halálraítélt kétségbeesett könyörgése, hanem mint felhívás a mindent befejező és egyúttal újrakezdő keringőre, a legszebb táncra, amit csak el tudunk képzelni.
Megjelent a Műút 2015050-es számában