Az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkájának újabb állomásához érkezett A forradalom ígérete? Történelmi és nyelvi események kereszteződései című tanulmánykötettel. A huszonegy tanulmányt felvonultató, több mint ötszáz oldalas könyv szorosan kapcsolódik a két évvel ezelőtt megjelent Esemény — trauma — nyilvánosság kötethez, amennyiben a most megjelent írások is leginkább az esemény — legyen az politikai, nyelvi, képi —, a perfomativitás, a nyilvánosság és a medializáltság törésvonalai mentén szólnak forradalmakról, emberi jogokról, szónoki beszédről, költészetről, regényekről, filmekről. A kiadvány tehát folytatása is egy megkezdett munkának, a korábbitól eltérő és új perspektívákat pedig a forradalom fogalmának beemelése hozza magával.
Azonban kérdéses, hogyan válhat a forradalom, mint a kötet címében is megjelenő fogalom, a tanulmányokat összekötő csomóponttá? Azért is lehet jogos ennek a kérdésnek feltevése, mert a legkülönbözőbb korszakokból és területekről merítenek az írások, így kerülhet egy kötetbe Tacitus és Ezra Pound, 1968-as forradalom Lacan szemináriumának tükrében és 1848. március 15-e Jókai elbeszéléseiben, Petőfi Sándor és Szabó Lőrinc versei, vagy éppen Kosztolányi emlékbeszéde Osvát Ernőről és Marcel Proust regénye. Talán ennek a széles skálának is köszönhető, hogy a tanulmányokat egy igen részletes, néhol talán apologetikus előszó vezeti be, amelyben a kutatás kiindulópontjai, elméleti háttere és céljai is megfogalmazódnak. Néhány, a fontosabb irányvonalat meghatározó szerző is felvillantásra kerül az elméleti háttér megalapozásában, úgy tűnik, kiemelkedő Reinhardt Koselleck szerepe, akinek neve több tanulmányban is előfordul, mintegy alapkőként, amennyiben a forradalmat olyan eseményként határozta meg, amely elszakítja az elvárási horizontot a tapasztalati horizonttól. A forradalom — ami megváltoztat valami korábbi állapotot, vagy legalábbis törést okoz, kizökkent — ugyanis mint esemény válik fontossá a kötet szempontjából, miként az eseményt, ha hermenutikailag értjük a fogalmat, „éppen az jellemzi, hogy utána nem marad minden ugyanaz, mint ami volt (a megértés eseménye nyomán megváltozik ön- és világértésünk)” (Előszó, 9). Ekképpen úgy tűnik, mintha a kiindulási pont inkább az esemény volna, a forradalom pedig, mint a megelőző kötetben a trauma, olyan fogalomként áll elő, amely „egyszerre nyújt lehetőséget az esztétikai-nyelvelméleti és történelemelméleti szempontok, illetve a megértési érdekeltségek együttes működtetéséhez, sőt itt-ott egyes politikai filozófiai vagy antropológiai aspektusok kikérdezéséhez.” (Előszó, 11). A forradalom példáján keresztül tehát megmutathatóvá válik az esemény mint „törés”, „cezúra” vagy „erőszak”, illetve a forradalom előhozza — hivatkozik az előszó Hannah Arendtre — a történelem önműködését és uralhatatlanságát (Előszó, 12). Azonban a forradalom mint nyelvi esemény is vizsgálandó, miként egyszerre lehet a véghezvitelhez és a reprezentációhoz is köze, illetve mint diszkurzív aktust is szükséges értelmezni, így a nyilvánosság kérdésköre, a nyelvi performativitás, a „nyelvi események” elemzése ugyancsak témája a kötetben szereplő írásoknak.
Természetesen lehetetlen, majdhogynem vakmerő vállalkozás volna egy ilyen nagy igénnyel fellépő kötet részletes elemzése egy kritika terjedelmében, azonban hogy valamennyire mégiscsak látható legyen felépítése és érzékelhetővé váljon, milyen problémákra, kérdésekre fókuszál a tanulmányegyüttes, igyekszem néhány szemléletes példát felvillantani. A forradalom ígérete? jól szerkesztett kötet, amit azért is érdemes hangsúlyozni, mert a fentebb említett, gazdag merítésű írásokat még az előszó törekvései ellenére sem egyszerű feladat egybefűzni. Az Esemény — trauma — nyilvánosság című kötettel szemben, amely semmiféle felosztással nem élt, nagy előnye a könyvnek, hogy négy nagyobb blokkra bontja a tanulmányokat, melyek tematikus csoportokat alkotnak. Mivel az egyes csoportokat igen sikeresen állították össze, a kötet szerkezete átlátható és meggyőző. Ugyanakkor nincs annyira éles határ ezen egységek között, hogy ne lehetne az írásokat a blokkokon kívül is párbeszédbe állítani, hasonló eljárások, vagy éppen a hivatkozott elméleti szövegkorpusz minduntalan kapcsolatot teremt és közös alapokra helyezi az tanulmányokat.
Az egyes egységek összetartását nagyon jól meg lehet mutatni a könyv elején szereplő A forradalom elméletei — az elmélet forradalmai című blokk példájával. Ez a csoport főként olyan szövegeket tartalmaz, amelyek a forradalom elméleteinek lehetséges irányvonalait mindig valami konkrét forradalmi, történelmi eseményhez is kötve vizsgálják. Így itt találkozhatunk Ezra Pound politikai, gazdasági nézeteivel, kiemelten a pénz forgalmát elemezve, és a fasiszta Olaszországgal való szimpátiájával, valamint ennek a nyelvről való elképzeléseire és az általa művelt irodalomra gyakorolt hatásával foglalkozó tanulmánnyal (Kulcsár-Szabó Zoltán: Forgalom és forradalom), a francia forradalom kapcsán az emberi jogok és a forradalom összefüggéseinek vizsgálatával Lőrincz Csongor tollából (Az „emberi jogok forradalma”), illetve itt olvasható az a kérdés Lacan és a pszichoanalízis felől, hogy Kimennek-e a struktúrák az utcára?, vajon észreveszik-e a forradalmárok, hogy szimbolikus struktúrák ellen lépnek fel (Smid Róbert). Kevésbé teoretikus elemzésekre, inkább a történelmi emlékezettel, az eseményeknek a nyilvánosságban való feldolgozásával, vagy a dokumentálás problematikájával foglalkozik az utolsó, A történeti emlékezet deixisei című egység, mely talán a legszorosabban kapcsolható az előbb említett szövegegyütteshez. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy ebben a blokkban két történész munkáját is olvashatjuk, így közel maradunk a történelmi eseményekhez, irodalomra csak az utolsó szöveg fókuszál. Lénárt András a hatvanas évek holokauszt-emlékezetét tárgyalja, főként az 1967-es zuglói nyilasperek és ezek sajtóvisszhangja, valamint az Utószezon című film kapcsán. Munkájában igyekszik árnyalni azt az „általánosan elterjedt felfogást”, miszerint a hatvanas években a holokausztra való emlékezet tabusítva volt, például a zsidó szó helyett uralkodóvá váltak az „üldözött, áldozat, mártír” kifejezések. Ezt a nézetet annyiban kívánja pontosítani, hogy rámutat a tárgyalt évtizedben napilapokban megjelent cikkekre, amelyek valamilyen módon beszélnek a holokausztról, legyen szó külpolitikai kapcsolatokról, vagy a holokausztot feldolgozó művészeti alkotások elemzéséről. A másik történész, Gyáni Gábor 1956 mint mnemotörténeti esemény. A félelem mint történelmi erő című munkájában a félelmet memoárok és az 1956-os Intézet oral history-gyűjteménye alapján veszi górcső alá, mint az események mozgatórugóját. Kérdése, hogy lehet-e a félelmet mint történelemformáló erőt, mint az 1956-os forradalom szervezőerejét elemezni. Míg Gyáni szemtanúk elbeszéléseire hagyatkozik az ’56-os események vizsgálata kapcsán, addig Szirák Péter, az egység harmadik szerzője filmes és irodalmi adaptációkat vesz szemügyre, amelyek különböző módokon nyúltak a forradalomhoz. A szöveg a kulturális emlékezet irányítását — hogyan ábrázolták ’56-ot mint ellenforradalmat —, az emlékezés tabusítását és az elhallgatást is vizsgálódásának tárgyává teszi. Az írás végül Nádas Péter regényeinek (Emlékiratok könyve; Párhuzamos történetek) forradalom-reprezentációját elemzi részletesebben, azt kutatva, hogy „milyen módon viszik színre, hogyan keretezik és értelmezik a forradalomnak mint egyszerre látványosan egyértelmű és mélységesen titokzatos történéssornak a lélektani-fiziológiai élményszerűségét, a cselekvés és a gondolkodás, a test és az eszmélkedés elragadtatott, illetve erőszakos irányszabását” (545–546). A fentiektől eltérően ugyan, de szintén egy forradalom irodalmi, írói emlékzetét járja körül Hansági Ágnes „A többit úgyis untig tudja már mindenki.” Jókai forradalomelbeszélései a 19. századi printmédiumokban című tanulmányában, amely a Médiumok, archívum, nyilvánosság blokkban szerepel. Hansági az 1848-as eseményeket feldolgozó Jókai-novellákat állítja vizsgálódásának középpontjába, azt is hangsúlyozva, hogy „ezeket az irodalmi szövegeket […] a nemzeti közösség a kollektív, nemzeti emlékezet fenntartásának alapszövegeiként vette használatba” (369). 1848 azonban máshol is előkerül a kötetben: Az esemény retorikája és poétikája egységben. Molnár Gábor Tamás Petőfi Feltámadott a tenger… költeményének szoros, dekonstrukciós olvasatát hajtja végre, mely költeményen keresztül még az 1848-as és 1956-os forradalmak összekapcsolását is megvalósítja. Ugyanis egy másik fiktív műben való — rosszul, vagy szándékosan hibásan — idézettségére is hangsúlyt fektet, a kötetben ekképpen kerül elő ismét Nádas Péter műve, az Emlékiratok könyve.
A kötet további magyar, illetve világirodalmi vonatkozású írásaiban már kevésbé konkrét a forradalmak jelenléte, sokkal inkább az esemény, a performativitás vagy nyilvánosság fogalmak kerülnek előtérbe, példaként említhető Mezei Gábor Shakespeare- és Szabó Lőrinc-szonettelemzése (A textus által színre vitt test), vagy Bengi László szövege, amely a Kosztolányi által írt Osvát-emlékbeszéddel foglalkozik (Rebellió és ribillió). Az archiválás, a képi rögzítés kap nagyobb hangsúlyt a Mészöly-regényeket elemző tanulmányokban, Lénárt Tamás főként az archívum fogalmát emeli tanulmányában fő hívószóvá, valamint a múlthoz, az időbeliséghez való nyelvi hozzáférés lehetősége mint Mészöly műveinek lényegi kérdése merül föl (Archívum és esemény a Városmajor utcában), Vásári Melinda pedig inkább a film médiumát vizsgálja szövegében, azt a látszólagos objektivitást, amit a narrátor (A film című kisregényben) a lencse mögé bújva igyekszik megvalósítani („A valóság tettenérése”). Külön erénye a kötetnek, hogy az elméleti és irodalmi elemzéseken túl film- és médiaarchealógiai vizsgálódásokat is olvashatunk. Fodor Péter írása (A technikai képpé vált test) Leni Riefensthal Olympia című filmjét azon kérdés felől elemzi, hogy tekinthető-e a film a nemzetiszocialista imázskommunikáció részeként, s feltehető Cooper C. Graham nyomán a kérdés: értelmezhető-e a film trójai falóként, „mely oly korban ígérte a békét, amikor Németország már a háborúra készült”? L. Varga Péter dolgozatában (Színre vitt terror) pedig a 9/11-es események kapcsán a medializáltsággal szembesít minket, többek közt a közvetítés és prezencia kettősét is elemezve, kiemelve az érintettség különbségeit is, miben más a tapasztalatunk, ha a helyszínen vagy a képernyők előtt válunk szemtanúkká.
Fel lehetne még villantani töredékeket további írásokból is, hiszen a kiemelésekkel csupán egyfajta benyomás közvetíthető, olyan mozzanatok felmutatására törekedtem, amelyek révén látható és érzékelhető, hogy komoly, nagy merítésű, mégis jól összetartott munkáról van szó. A forradalom ígérete? szinte minden szövege, bár nagyon különböző módokon, de relevánsan kapcsolódik a címhez, legyen szó arról, hogy a magyar irodalmi modernség hogyan igyekezett olyan fogalmakat működtetni, amelyek a forradalmiság alakzatát mutatták fel (Bednanics Gábor: A programozhatatlan modernség), vagy arról, hogyan olvashatók a hadászati és és háborús események Proustnál, kiterjesztve a háború fogalmát a világháborún túl a szerelmi harcra, a nemek harcára, valamint az olvasás, a másik olvasásának harcára, amennyiben a bizalom és a gyanú ellentétes erői közt őrlődünk (Bónus Tibor: Forradalom, háború és az olvasás eseménye).
Mi lenne hát az ígéret, amellyel a forradalom kecsegtet minket? A forradalom fogalmában, szemben a traumával, benne foglaltatik a cselekvés mozzanata, valamint az az elképzelés, ígéret és vágy, amellyel a forradalmak rendszerint elkezdődnek, hogy a változtatásra van mód és a változás lehetséges. Újra lehet értelmezni rendszereket és államrendeket, lehetséges leváltani kormányfőket, eltörölni berendezkedéseket, és ha sikeres forradalomonról van szó, egy ideig el lehet hinni, hogy az új rendszerek jobban működnek majd a korábbiaknál. Az ígéret, hogy az esemény után megváltozik valami, nem térhetünk vissza a forradalom előtti állapothoz, még ha levert forradalomról is van szó, mindig teljesül. A kötet azzal az igénnyel lép fel, mintegy az olvasásban performativizálva a forradalmat, hogy hozzájáruljon némely fogalmak és kapcsolataik „átfunkcionalizálásához vagy újraértéséhez” (Előszó, 16), ezen vállalását pedig mindenképp teljesíti.
Megjelent a Műút 2015050-es számában