17.
Judith 1975 augusztusa utolsó hétfőjén, kora reggel, a menetrend szerinti légijárattal érkezik meg Amerikába. Airbus A300 típusú géppel repül. Az utasteret teleszórták olyan prospektusokkal, amelyek a fejlesztés alatt álló Concorde-ról tudósítanak. Arra, amely hangsebesség fölött s alig négy óra alatt fogja megtenni az irdatlan távolságot.
Judith némi hezitálás után egy szecessziós plakát alapján készült képeslapot vásárol Párizsban, Dénesre gondol, elküldi neki egyetlen vigasztaló sorral, de végül nem írja meg. Nem jut rá ideje. A fedélzeten is mással elfoglalt. Az ablak mellé kerül, nézi az alant suhanó tájat, amíg el nem érik az óceánt. Majd olvas, és szóba elegyedik a szomszédjával, azzal a fiatal íróval, akinek ugyan nem jelent meg mindeddig egyetlen írása sem, de azért szabad idejében a világot járja, hogy az íráshoz megfelelő tapasztalatokat gyűjtsön. A vele egykorú angol fiú kitartóan, érdeklődve tudakozódik az orosz blokkban élők sorsáról. Hogy milyen zenét hallgatnak. Hogy milyen anyagból készül a cipőtalp. Hogy minden országban egyforma-e a vaj. Valahol arról olvasott, hogy arrafelé egységes a piac, s ez a termelők és a hozzájuk kapcsolódó kereskedők számára mekkora lehetőséget nyújt. Judith nem tud kimerítő tájékoztatást adni. Szabadkozik, nem járt elégszer a Magyarországot körbevevő országokban, és ahol igen, kizárólag a magyarok között, akik a határon túl élnek. Abban azonban biztos, hogy létezik olyan földgázvezeték, amely a szocialista országokat hamarosan egyetlen rendszerbe foglalja.
Bácsi, a rokon, ugyan sóher, bárki amerikás magyar ilyen, de éppen kedvezni akar a kommunista tömbből elmenekült unokahúgának.
A JFK-n, habár nem könnyen, de átvergődi magát. Kap egy celofánnal beborított csokor virágot, egy óriási szendvicset, egy doboz kávét és nagy palack ásványvizet. Pontosan azt, már a virág nélkül, amit előzetesen kért. És a fekete taxit. Azt kívánta ugyanis a rokonaitól, mindenekelőtt Bácsitól, hosszan hangsúlyozva, hogy egyetlen kérése van csupán, amíg a segítségüket élvezi, hogy még akkor, amikor megérkezik, végigmehessen Manhattan szigetének valamennyi utcáján.
Az Upper Bay irányából kezdjük! — mondja a vigyorgó sofőrnek, és a vég nélküli utazás alatt egy szót sem szól többet. Szól helyette a rádió az autóban, zenét is hallgatnak, a sofőr tetszése váltogatja az adókat, végiggördülnek az utcákon, délről északra, északról délre, ekként váltogatva az irányt, mindaddig, amíg el nem fogynak, majd keletről nyugatnak, nyugatról keletnek, keletről nyugatnak, míg véget nem érnek valahol Inwoodban. Judith ölébe fektetett térképen követi az utat, s az utcákat, ha teljesen végighaladtak már rajta, kipipálja.
Nem bonyolult feladat bejárni a városnegyed nagyobb részét képező, talán huszonegy kilométer hosszú, s a végein csücskökben végződő, derékban vaskos, ott éppen háromezerhétszáz méter széles szigetet, csak kitartás kell hozzá. A két szigetcsúcsot kivéve teljesen szabályosnak mutatkozik a városrész utcarendje, olyannak, mint egykoron a római városoké. Igaz, a római városok a katonai táborok sátorrendjét követve épültek, Manhattan pedig mérnöki vonalzó nyomán többé-kevésbé geometrikusan pontos rácsszerkezet alapján. A Hudson folyóval párhuzamosan a sugárutak futnak, s Judith tudja, ezek az Avenue-k; a Streetek ezekre merőlegesek. A sugárutak számozása a keleti folyóparttól kezdődik, s nyugaton a tizenkettedik számúig tart, ámbár akadnak köztük olyanok, amelyek nem számot, hanem nevet kaptak, vagy a szám mellé név is járul. A sziget tengelyében a Fifth Avenue húzódik, az a főutca. Az Avenue-k házszámai délről növekednek, a nagy számok miatt a sugárutak északi vége súlyosabb, gondolja Judith, s egyszer majd, mint az uszály a végébe átömlő sóder miatt, felborul a sziget, s függőlegesen a pokolba merül alá. A házszámok alkalmazása ugyanolyan, mint Budapesten: jobb oldalon a páros, bal oldalon a páratlan számokkal megjegyzett házak sorakoznak. A Streeteknek az Ötödik utcától nyugatra eső részeit Nyugati, a keletre tartó részeit Keleti utcának nevezik, mint a középen hózódó vonal mentén összehajtott papír vonalazása, akár egymáshoz is illeszthetőek, ha akad isten, akinek ehhez a mutatványhoz volna kedve. A házszámok az utcák esetén az Ötödik sugárúttól kezdve számozódnak.
Azonban e rendszertől idegen elnevezésekre is rálel. A negyed déli részében, a Nulladik utcától és a nyugati részen neveket viselő utcák vannak és a hálórács-szerkezet is sérül.
A Brodway és a Kilencedik sugárút torkolatánál kezdődő Brodway-hídon át hagyják el a szigetet. Akkor már tizennegyedik órája utazgatnak, és a hajnal zárja ezt az utazást. Azonban kétszer is megállnak, egyszer Yorktown környékén a mosdóba megy Judith, s egyszer Chinatownban, ahol némi ennivalót is vásárol magának. A taxi Arturo pizzériája előtt áll meg vele, ott és akkor, ahogyan el volt tervezve.
— Ötszáznyolc mérföld. – állítja a sofőr. Judith átszámolja kilométerre. Kilencszázharmincnégy kilométer.
Judith fizet, átkászálódik bácsikája öreg kocsijába, s menten elalszik. Akkor ébred fel, amikor beállnak a garázsba, ahonnan keskeny lépcsőn jutott fel abba a lakásba, amelyben ha nem is otthonra, de bázisra lel hosszú időre, s amelyben a mindig felajzott lakók amerikai angollal kevert magyart beszélnek.
18.
Néni szokása, hogy a nappali zongorájához ül, amikor elérkezik az étkezés ideje. A zongoraszót megfelelően udvarias, finom jelzésnek tartja ahhoz, hogy általa jelezze, Judith-nak ideje elfoglalni a helyét az asztalnál. Reggel a Holdfényszonáta, délben A mormotás fiú dala, este a Razumovszkij-zongoraátirat első taktusai. Néni kizárólag Beethoven muzsikáját kedveli, abban megtalálja, fejtette ki egyszer, a közép-európai kellemet. A Holdfényszonáta dallamával pirítós illata vagy a sülő szalonna nehezebb szaga jár együtt, A mormotás fiú dalához, amúgy magyar módra, amelyhez, amióta amerikások lettek, lassan harminc éve tarják magukat, kalóriadús, gazdag egytálétel illik, hiszen hazai szokásaikat megőrizte a család, amúgy a magyar kolónia minden tagja is, de a Razumovszkijhoz amerikai étkek társulnak. Merthogy az sistereg.
Az emeleti szoba, ahová Judith beköltözik, bármelyik igényének eleget tesz, a komfortnak azonban valamiben nem felel meg. Felhallatszik minden szó, amelyet a földszint bármely helyiségében kiejtenek. Így annak előtte értesül a sorsát érintő kérdésekről, hogy vele megbeszélték volna. Ekként aztán átgondolhatja időben, őmaga mit is szeretne a lehetőségek közül leginkább, s megfontolhatja, miként fordítsa visszájára a számára kedvezőtlennek ítélt szándékokat. S mindezt a szerencse istennője gondoskodásának tartja mindaddig, míg elkezdi feszélyezni, hogy a család egyéb intimitásainak is a fültanúja. Bácsi nagyot hall, Néni sokat beszél, hajnaltól estig kérdez és emelt hangon lamentál. Judith képtelen megtalálni a módját annak, hogy a kívánságait leső rokonainak elmondja gyakori feszültsége okát. Néni bekvártélyozása kezdetén azzal köti le magát és tölti ki Judith minden szabad percét, hogy a környék összes üzletét, valamennyi utcáját és terét, titkaikkal és előnyeikkel együtt megmutatja, és felsorakoztatja az összes baráti házaspárt, hol azzal, hogy kerti partit rendez, hol pedig úgy, hogy maguk hivatalosak kerti partikra. Végtére is Judith a partiknak kedvező évszakban érkezett. S mindenki mosolyog. A seregnyi javaslat, tájékozódás, tanács, egyeztetés és felvetett választási lehetőség végén kialakul az a kép, amelyben bárki ugyanazt a jövőt pillanthatja meg. Judith beiratkozik egy emigránsokat oktató nyelviskolába, hogy tökéletesítse az amúgy éppen használható nyelvtudását, majd jelentkezik az egyetemre, semmi kétség, hogy felveszik, a politikai menekülteknek külön kvótájuk van, ahol a pszichológusi tanulmányait folytatja. Az egyetemkezdésig együtt élnek hárman. Bácsi és Néni gyermektelen házaspár.
Judith egyik reggelen zokniban billentyűzik alá a lépcsőn, zongorahangonként váltogatja a fokokat, s Néni mögé állt. Néni dühödten klimpíroz, s miután a darab végére ért, nyughatatlanul csapja le a klaviatúra fedelét. Judith megérti, hogy Néni menthetetlenül süket. S Néninek nincs arról tudomása, hogy férjével egyetemben üvöltöznek, ők ketten mintegy nem részesei az éktelen hangzavarnak.
A külvárosi ház közelében az idő tájban nyílt meg a Noé bárkája. A kisállatkereskedés és menhely tulajdonosai Néni ismerősi körébe tartoznak, többször megfordulnak a házukban. Egyik ilyen látogatás során kapnak meghívást arra, hogy nézzék meg a kitűnően ellátott szaküzletet. Judith semmire nem vágyik jobban, mint hogy elterelődjön figyelme a fokozhatatlan családi lármáról, nem akart tovább részesévé válni a reggel a fürdőszobában felejtett hálóruha miatti zsörtölődésnek, a templomba indulás parfümös izgalmának s a lefekvés előtti vitának, amelyben a napi események ismét előkerülnek. Saját szerethető lényre vágyik, de hogy mifélére is, abban nehezen jut magával dűlőre. Kezdetként Néni kisállatos ismerősénél vásárol egy közepes méretű üvegmedencét. Mivel nem tudja, magyarázza a Noé bárkájában, milyen állatot szeretne, olyan téglatest alakú edényt kíván, amelyet ha kell, akváriumnak, ha úgy kívánja, terráriumnak is használhat, sőt, ha az állatokkal mégsem lenne szerencséje, a párát kedvelő növények számára szintén megfelelő lehet. Egyszerű akváriummal tért haza, mindenekelőtt azt megállapítani, mennyire illik ahhoz a szoba. Hozzávalónak találja. Méretben, karakterben, áttetszőségben egyaránt. Majd próbál az akvárium számára különböző helyeket fellelni, izgalmában mindmegannyi asztalról leszedi a nippet, vázát, csipketerítőt, emléket magába foglalt dísztárgyat, mígnem fölleli a topográfiailag legalkalmasabb pontot. Az ablak elé passzol az akvárium, az áteső fénybe, arra az asztalkára, amelyen eddig, a fotellel szemben, a televízió terpeszkedik el.
— Döntöttél-e, Judith? Én halat szerettem volna — fogadja a zene hangjaira alálibegő lányt Bácsi. — Mindig.
— Miféle halról esik itt szó? — fordul meg Néni a zongoraszéken. — Olyan ártatlan mosollyal néz, hogy Judith biztos lehet abban, a két öreg még nem vitatta meg az akvárium-helyzetet.
— A Noé bárkájában mondták, Judith hezitál. De megvette az akváriumot!
— Madár nem jöhet! Pro primo. Pro secundo: hal sem! Büdösek.
— Nem büdösebbek annál a termésnél, amelyet a kedvenc ginkófád nevel minden évben.
— Az nem mozog. És a kertben él.
— Ha a lány halat akar, akkor legyen. Az ő szobájában lesz!
Judith óriásit sóhajt. Ebben a pillanatban jut döntésre:
— Ha lehet valami, akkor béka! Egészen apró! Egy ékszer.
— A bejárónő menten felmond, ha észreveszi! — harsogja Néni. De látszik rajta, ő sem örül egy békalakónak.
— Majd magam takarítom a szobámat! És a békát vissza lehet vinni a Noé bárkájába, ha nagy ribilliót okoz.
— Akkor vacsorázzunk! Egészen elhűl az étel — zárja le, hogy a részletek kifejtésére ne kerüljön sor, a megbeszélést Bácsi. Judith hálásan pillant felé.
Elalvás előtt Judith a kisállatkereskedő közreműködésével forgalmazott állatok katalógusát tanulmányozza. A trópusi békák között talál rá arra, amelyre leginkább szüksége van, s egy egészen apró, azúrfoltos jószágot választ. A kék nyílméregbékát. Dendrobates azureus. Az indián neve Okopipi.
Másnap beszerzi a terrárium berendezéséhez szükséges kellékeket, s amikor bevégzi a 20 liternyi trópus kialakítását, kezére gumikesztyűt cibál, s a növények közé helyez három rémült kétéltűt. Harmatos ékszerként csillognak a nedves levelek között.
— Vajon mit csinál pégyé? — kérdezi fennhangon magától. És válaszol is a kérdésére.
— Alszik.