Mézgával meg Basszerrel középsuli óta kvázi barátok voltunk, osztálytársak négy éven át. Falusi fiúk voltak, jól fogott nekik a pártfogásom a gimnázium elején, aztán nemsokára jobb haverjai lettek a haverjaimnak, mint én, de egyedül ők ketten vették a fáradságot, hogy legalább egyszer meglátogassanak a kórházban, sőt néha még fel is hívtak, hogy mocskolják kicsit Balerina először gyanúsan potenciális, majd tényleg új fiúját, és megérdeklődjék, hagyott-e belőlem valamit a hepatitisz. Amikor feljöttünk egyetemre és megszereztük az albérletet, azt hittük, eléggé jóban vagyunk ahhoz, hogy gond nélkül meglegyünk egy közös légtérben, mindhárom ágyat a belső, szűk szobában zsúfoltuk össze, a másikban szükség volt a helyre, mert legtöbbször nemcsak hétvégén, de hétköznap estéken is tele volt, Mézga meg Basszer nem tudott úgy bemenni a műszakira, hogy hat-hét csoporttársat és pár láda sört ne hozzanak haza kurzusról. A sárgaságos diéta után jólesett pótolni az elmaradást, legtöbbször úgy kiütöttem magam, hogy jóformán nem is éreztem körülöttem a sok kockafej szögletességét, építő- és vegyészmérnökök voltak vegyesen, a titulust legalábbis megelőlegezték maguknak, a precizitásuk, az viszont még hiányzott hozzá, pár sör után például már nem tudták rendesen rátenni a parazsat a vízipipa tölcsérére, a padlószőnyegen lassacskán több volt a lyuk, mint a mintázat. És az otthonról kapott zsebpénzek is egyre vékonyabban fedezték a büntetéseket, amiket takaros kis cetliken hagytak hátra a szomszédok által kihívott rendőrök, ha valamelyiküknek eszébe jutott, nem ártana kiengedni a hajakat, csavarni egyet az ötpontegyesen, és megkoronázni egy Slayer-pogóval az örökös kanbulikat, esetleg megfűszerezni valami viccessel a vízipipadohányt, nehogy már egyfolytában azon kelljen szórakozni, hogy milyen gáz annak, aki pszichós és nem mérnök.
Akár autók a roncsderbin, úgy rohantak egymásba a röhögések, valahányszor sikerült tisztességesen túlszívnunk magunkat, láncreakció volt ez, ördögi kör, azon röhögtünk a legjobban, hogy hogyan röhög a másik, az meg azon röhögött, hogy mi hogyan röhögünk rajta meg a számtalan elkezdett, de soha értelmesen be nem fejezett mondaton és az alig vánszorgó másodperceken, melyek múlás közben megálltak mellettünk, pihentek, néztek, vigyorogtak, majd nagy kényelmesen tettek egy-két lépést tovább, és ismét tartottak egy szünetet. Nem csoda, hogy a szomszédok nem rajongtak értünk, egy élő kabaré lakott mellettük, kivéve persze, ha néhanapján már annyira nem bírtuk inni a töményt, hogy a következő vízcserénél a vízipipa tartályát nem a csapból töltöttük meg: elég volt bele három-négy deci olcsó vodka, és néhány szippantás után úgy kifeküdt az egész társaság, akárha gáztámadás után. Ilyen reggeleken általában hamarabb ébredtem a többieknél, lábujjhegyen jártam a lakásban, ügyelve, nehogy véletlenül rálépjek egy kézre vagy lábra, és azon gondolkoztam, milyen lenne, ha a pszichós egyenként szépen párnát nyomna az arcukba.
*
Tűrhető élet volt ez, ment is pár hónapig, amíg el nem kezdtek szétmaszatolódni a napok. Egy idő után elegem lett abból, hogy egyfolytában úgy bámulok ki a fejemből a kialvatlanságtól, mintha nem is az enyém lenne a szemem, és hogy folyton magamnál kell tartanom a körömollót, mert a bútorok-falak még akkor is ragadnak az idegenek jelenlététől, amikor azok nincsenek ott. Többször szóltam Mézgának meg Basszernek, hogy talán vissza kéne venni a házibulizásból, de a mindennapos őrjöngés és a lakásban kolbászoló kockák létszáma továbbra se csökkent, valahogy mindig becsúszott egy parti, én meg hiába húzódtam félre a belső szobába, nem létezett az a füldugó, az a vastag párna, amivel ki tudtam volna rekeszteni őket a fejemből. Ekkor határoztam el, ha ők felhozhatják a haverjaikat, én a csajaimat fogom, és attól kezdve szinte csak ünnepekkor járhattak be napközben a belső szobába, állandóan ott hetyegtem valamelyik egyhónapossal vagy csoporttársnőmmel. Eleinte úgy tettek, mintha észre se vennék, aztán idővel elkezdtek vicceskedni, be-beszólogattak az ajtón túlról, hogy ha elfáradtam, szívesen besegítenek ők is, én meg vissza, hogy oké, csak ahhoz havonta többször is meg kéne fürödni, kicsit leöblögetni a retkest, kipusztítani a sajtot a seggből, és akkor egészen biztosan a csajozás is sokkal jobban menne.
*
Még az első év közepén, egy esős áprilisi napon ültünk vonatra, vidékre mentünk, valami frissen felújított főtéren adott ingyenkoncertet a Scorpions. Szinte a fél vagont megtöltöttük, Mézgának meg Basszernek a mérnökeivel voltunk, no meg harminc flakon sörrel a hátizsákokban szétosztva, kellett a benzin a fociindulókhoz meg népdalokhoz. Mintha minden szarság otthon maradt volna, kivételesen engem is megint elkapott a gépszíj, úgy üvöltöttünk, hogy még a kalauz is csak illedelmesen mert ránk szólni, esetleg, ha nem gond, a cigarettákat kiolthatnák, mégiscsak jó volna ellátni a vagon végéig, mire az egyik jobbacskán eleresztett cimbora előhúzott a zsebéből egy egészen testes címletet, azt hiszem, az én jegyemet még nem tetszett megnézni, mondta, és becsúsztatta a kék zakó mellényzsebébe a pénzt. Utaztunk hát és vadultunk tovább, egy ideig viszonylag jól haladt a vonat, aztán egyre hosszabbakat várakozott az állomásokon, Mézgának a negyedik kiapasztott kétliteres után eszébe jutott, ha már stagnálni kell, legalább ne unatkozzunk. Amikor legutoljára odahaza járt, akkor emelte el a kisöccsétől azt a műanyag sípot, amivel egész addig fogalma se volt, mit csináljon, most viszont rájött, jó buli lesz kiállni a vagonajtóba, és belehasítani egyet a peron csöndjébe. És tényleg, a lent cigizők rögtön eltaposták a csikket és kezdtek fürgén visszamászni a lépcsőkön, de volt olyan is, aki épp fizetett a szendvicsesbódénál, csakhogy a hamburgert már nem vette el, szaladt vissza egyenesen a szerelvényhez, sőt, a mozdonyvezető is kihajolt a fülke ablakán, kit basz megint a kurvaisten, hát nincs még nyolc perc indulásig?! A kalauzok csapatban sokkal keményebben voltak, mint egyedül, körbevették Mézgát, lökdösték és hadonásztak, mert ha még egyszer megpróbálsz szórakozni a menetrenddel, úgy szét lesz rúgva a segged, hogy szirénázni fog! De Mézga csak nézte őket és bólogatott, a következő állomáson pedig ismét ott volt a vagonajtóban és talán még nagyobbat fújt a sípba, kapott is egy akkora büntetést, hogy alig fért rá a formanyomtatványra, ám ő annyira el volt ázva, hogy eleinte fel se fogta, mire fog elmenni a havi pénzének fele, leült a padra és összevissza tűrögette a cetlit, majd ahogy szépen lassan átszűrődtek a történtek az agyán, az arca is elkomorult.
Ötven kilométerrel a város előtt volt egy átszállásunk, háromnegyed órát kellett várakozni a következő személyre egy isten háta mögötti állomáson, peron se volt a vágány mellett, a töltésre ugráltunk le a vonatból. Már csak egy kocsma üzemelt a rogyadozó állomásépületben, amolyan gyűjtőhely a környékbeli megfáradt arcoknak, ragadt a cigikátránytól a fal, a levegő szinte szénsavas volt a poshadt sörszagtól, de a kevertet olcsón mérték, kikértünk belőle mi is egy-egy decivel. Émelyítő, sűrű lötty volt, a második kortynál már nem is éreztem az ízét, csak azt, ahogy kegyetlenül megkavarja a gyomrom és sehogy se akar összebarátkozni odabent a sörrel, gondoltam, kimegyek levegőzni egy kicsit, de alig értem ki az ajtón, támaszkodtam is neki az állomásépület falának. Mindent kiadtam, amit lehetett, köpdöstem egy sort, aztán felnéztem, jobbra mellettem egy hatalmas sártócsa volt s annak a közepén egy kutyaól, az ütött-kopott linóleumtető alól kajla fülű, láncra kötött korcs figyelt megszeppenve. Bakancsom szinte bokáig süllyedt a lucsokban, ahogy megpróbáltam odamenni hozzá, nem akartam még jobban megmerülni, inkább előrehajoltam és kinyújtottam a kezem: először félősen visszahúzódott a házába, de nemsokára kidugta a fejét, megszimatolt, végül pedig hagyta, hogy megsimogassam, meg is nyalt, egész jól összebarátkoztunk, csóválta a farkát, mégis rémülten vonított fel és ugrott félre, amint hirtelen felborult a világ, és én teljes testsúlyommal elzuhantam a kutyaól előtt. Agyagos, pisiszagú sárlé fröccsent az orromba-számba, a ruhám is azonnal átázott, alig tudtam feltápászkodni és megfordulni, Mézga állt előttem, én meg voltam annyira részeg, hogy egy pillanatig ne értsem, ne akarjam érteni, mit keres ott, min nevet, aztán már rohantam utána, üldöztem, de ő szaladni se tudott rendesen a röhögéstől, meg is állt úgy ötven méter után, és olyan büszkén és barátian vigyorgott rám, mintha egy fingópárnával viccelt volna meg, s talán csak akkor derengett át neki a szeszgőzön, hogy jobban tette volna, ha az egész banda szeme láttára nem lök bele a kutyaól előtti pocsolyába, amikor megérezte a száját elöntő vért. Nem akartam ütni, a kezem magától lendült, utána nem is történt semmi, bámultuk egymást meredten, a társaság nagy része túl részeg volt ahhoz, hogy otthagyja a piát és megpróbáljon szétválasztani minket, egyedül Basszer sietett oda, mit csinálsz te barom, hát azért jársz pszichóra, hogy így kiakadjál?!
Alighogy felszálltunk a vonatra, zárkóztam is be a vécére, külön az ilyen sürgősségekre tartottam magamnál egy steril tűt. Távolról se volt annyira hatásos, mint a körömolló, olyan helyzetekben viszont, amikben nem tigriscsíkozhattam kedvemre magam, kifejezetten jól jött: lehajtottam a vécé fedelét, térdig toltam a nadrágom, összecsíptem combomon a bőrt,a tűt vízszintesen nyomtam be, nem túl mélyen, de ügyelve, hogy azért a hegy fokozatos előrenyomásával előállítsak annyi fájdalmat, ami minimum három-négyórára elég. Aztán felálltam, visszamentem az utastérbe és leültem az ablak mellé, már szürkülődött odakint, a házak, fák, villanypóznák piszkosan szaladtak el a szemem előtt, levettem egy flakon sört a poggyásztartóból, és üres gyomorra húzni kezdtem.
Nem emlékszem, hogyan indult a cseszegetéshullám, pszichós így és pszichós úgy, csak arra, hogy egyik pillanatról a másikra áradni kezd felém a zsidózás, és hogy Mézga adta meg a kezdőhangot. Ott ült velem szemben, nyomogatta felhasadt ajkát és nézte, vajon vérzik-e még, ilyen vagy te, bazmeg, mondta, ilyen a te egész fajtád, nincs bosszúállóbb népség nálatok az egész világon, és hiába magyaráztam el ötödszörre, hogy lengyel a családnevem, nem zsidó,már az egész banda azt hajtogatta, bezzeg ha egy kicsit több gáza van Hitler apóéknak odafönt Auschwitzban, az kurvaisten, hogy te most nem vagy itt, sieg heil! sieg heil! sieg heil! lengette a karját a sok mérnök, hogy szinte kiütötték a kalauz fejéből a sapkát. Úgy futott be velünk a vonat, mintha pogromra érkeznénk, utolsónak szálltam le a vagonból, hagytam, hogy elsodorjon a főtér felé hömpölygő tömeg, Basszert még láttam visszanézni, nem keresett túl sokáig, pár másodpercig talán, majd a kezébe nyomtak egy üveget, és masírozott tovább a többiekkel.
Egyedül álltam végig a koncertet. Bármerre fordultam, ismeretlenek vettek körül, idegen arcok, akik semmit nem tudtak rólam, lövésük se volt, ki vagyok és miért, és ettől annyira megkönnyebbültem, hogy az otthon felpakolt szendviccsel a kezemben meg a félig megrágott falattal a számban elnyomott az álom. Állva szundítottam végig az előzenekart, megtartott a tömeg, csak arra az ovációra riadtam fel, ami a színpadon végigszaladó Scorpions-dobos láttán szakadt fel a közönségből. Mellettem egy régi, díszes öntöttvas-oszlop állt, tetején a kandeláber mellett egy lengedező hajú rokkerrel, kibontottam a copfom és együtt csápoltam vele én is, vaskos riffektől vibrált a levegő, a színpadi fények beleégtek a retinába. Ahogy ott ráztam a fejem, eszembe jutott, végső soron Mézga meg Basszer is jól jártak a különválással, így ők is nyugodtan együtt üvölthetnek frontemberrel, nem kell az egész koncertet azzal töltsék, hogy kétpercenként emlékeztetnek, ugye tudom, hogy az ott a színpadon egy fajtiszta német zenekar, és pont úgy, ahogy Ozzy leharapta a denevér fejét, ők két szám között gitárhúrral megfojtanak egy rózsit?
A koncert végén se kerestem meg őket, egyedül utaztam haza. Csak hajnalban találkoztunk leszálláskor, ők is ugyanazzal a vonattal érkeztek, hazamentünk, lefeküdtünk. Nemsokára levágtam a copfom, ha ők ketten hátközépig érő rőzsét viseltek, én inkább az egycentis sörtét választottam, jó az nekem a sártócsába. Aztán bejött a képbe Katje.
Megjelent a Műút 2015050-es számában