filename: Szívem tornácán három nő…

Nézz fel, Belbo. Az első szerelem, boldogságos Szűz Mária. Mama énekel az ölében tartva engem, úgy, mintha ringatna, pedig nincs már szükségem altatóra, de én kértem, hogy énekeljen, mert szerettem a hangját és a melle levendulaillatát. „Mennyországnak Királynéja! / Angyaloknak szent Asszonya. / Áldott gyökér, szűz Mária, / Üdvöz légy, Krisztus szent Anyja!”

Így van ez: toutes les femmes que j’ai rencontrées se dressent aux horizons avec les gestes piteux et les regards tristes des sémaphores sous la pluie…*
Nézz fel, Belbo. Az első szerelem, boldogságos Szűz Mária. Mama énekel az ölében tartva engem, úgy, mintha ringatna, pedig nincs már szükségem altatóra, de én kértem, hogy énekeljen, mert szerettem a hangját és a melle levendulaillatát. „Mennyországnak Királynéja! / Angyaloknak szent Asszonya. / Áldott gyökér, szűz Mária, / Üdvöz légy, Krisztus szent Anyja!”
Hát persze: életem első asszonya nem volt az enyém; egyébként sem volt senkié, per definitionem. Azonnal beleszerettem a legelső nőbe, akinek semmihez sem kellettem.
Aztán Marilena. (Marylena? Mary Lena?) Líraian leírni az alkonyt, a nagy kék masnit, én a pad előtt ágaskodom, ő meg egyensúlyoz a támlán, a két karját széttárva ellensúlyozza a billenéseit (bájos extraszisztolék), könnyedén repdes a szoknyája a rózsaszín combja körül. Magasan fent, elérhetetlenül.
Vázlat: mama, ugyanaznap este, amint a húgom rózsaszín popsiját hintőporozza; én megkérdem tőle, mikor nő ki végre neki is a fütyije, mama felvilágosít, hogy a kislányoknak nincs fütyijük, és nem is nő ki. Hirtelen megint magam előtt látom Mary Lenát meg a libegő kék szoknyája alól kivillanó bugyija fehérjét, és akkor értem meg, hogy azért szőke és büszke és elérhetetlen, mert más. Kapcsolat nem lehetséges, másik fajhoz tartozik.
A harmadik nő, szakadékba hanyatlik, azonnal odavész. Az imént halt meg, álmában, sápadt Ophelia a szűzi koporsó virágai közt, és miközben a pap a halotti imát mondja érte, hirtelen felül a ravatalon, és felvont szemöldökkel, fehéren, bosszúra figyelmeztető ujjal, öblös hangon kiált: „Atyám, énértem ne imádkozzék! Ma este elalvás előtt parázna gondolatom támadt, életem egyetlen parázna gondolata, és most kárhozott lettem.” Megkeresni az elsőáldozós könyvemet. Volt-e ilyen kép, vagy kitalálás az egész? Nyilván úgy halt meg, hogy rám gondolt, az a parázna gondolat én voltam: megkívántam Mary Lenát, aki elérhetetlen, mert másfajta és más sorsú. Bűnös vagyok, miattam kárhozott el, miattam lesz kárhozott bárki, aki elkárhozik, úgy kell nekem, hogy nem lett enyém a három nő: ez a büntetésem, amiért kellettek nekem.
Az elsőt azért veszítem el, mert a paradicsomban van; a másodikat azért, mert a purgatóriumban emészti a péniszirigység — őneki sose lesz —; a harmadikat pedig azért, mert a pokolban van. Teológiailag tökéletes. Meg is van írva.
De ott van még Cecilia története, és Cecilia evilági lény. Elalvás előtt gondoltam rá, mentem dombnak föl a parasztokhoz tejért, és amikor a partizánok a szemközti dombról tűz alá vették az őrhelyet, láttam magam, amint a segítségére sietek: egy csapatnyi fekete gazember üldözi, és én kiszabadítom a karmaik közül… Szőkébb, mint Mary Lena, nyugtalanítóbb, mint a koporsóbeli leányka, szentebb és áldottabb, mint a szűz. Cecilia: élő és elérhető, bármi kis ürüggyel akár még meg is szólíthattam volna, biztosan tudtam, hogy szerethetne egy magamfajtát, mert hát hiszen szeretett is, Papinak hívták, tüskés szőke haj nőtt a kicsi kis koponyáján, egy évvel idősebb volt, mint én, és volt egy szaxofonja. Nekem viszont még trombitám se volt. Sose láttam őket együtt, de a hittanon nagy oldalba bökések és vihogások közepette mindenki azt suttogta, hogy szerelmeskedni szoktak. Biztos, hogy hazudtak a buja kis bakkecske-tahói. Azt akarták értésemre adni, hogy ez a lány (mármint ő: Marylena Cecília, az áldott gyökér) olyannyira elérhető, hogy valaki el is érte. Engem mindenesetre (negyedik eset) megint csak taccsra tettek.
Lehet ilyen történetből regényt írni? Regényt talán olyan nőkről kéne írnom, akiktől azért menekülök, mert az enyémek voltak. Vagy lehettek. Volna. Vagy ez ugyanaz a történet.
Végtére is: aki azt se tudja, miféle történettel van dolga, az jobban teszi, ha filozófiai könyveket korrigál.
_____________
* Minden asszony, akivel valaha is találkoztam, ott áll a láthatáron — szánalmas mozdulatokkal és szomorú pillantásokkal, mint szemaforok az esőben… (Biaise Cendrars)

Umberto Eco: A Foucault-inga, Barna Imre fordítása