A tükröződés fogalma néma képet idéz föl az emlékezetben, az érintetlen, semmitől nem zavart víz képét. A négy közül a víz az egyetlen, amely a három másik őselemről képet varázsol. És bizonyára ennek az egynek az ősmintáját követi az ember, amikor megolvasztja a földből nyert szilíciumkristályokat. Aki széltől nem borzolódó tükörüveget készít, a tükröződések iránti vonzalmát reméli állandósítani. Az állandó és időtálló tükröződés iránti vonzalom pedig nem lehet más, mint emlékezés egy olyan élményre, ami az embernek az őstükörrel és önnön tükörképével való találkozása. Ám ennek előtte ember-e? Hiszen ennek előtte is olyan lényként kellett léteznie, aki birtokolta az emlékezés képességét. Ha nem birtokolta volna, akkor arra se emlékezhetne, hogy találkozott valamivel, aminek attól kezdve felkínálta azt a lényt, akit attól kezdve a saját másának vél.
Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről, Szépirodalmi, 1991, 6–7.