Halvaszületés

Különböző test voltunk, még önmagába kapaszkodó, azután lassan eltávolodó test, melynek árnyéka eltűnik a mozdulat feszült percében, amikor ellököm magamtól, amikor ellök magától, amikor nem maradunk az a test, csak becéző szavak és félő pillantások szülte idegen anyag. Kinyújtom a kezem, megkapaszkodom benne, az emlékében, közelebb húzom magamhoz, próbálok képzelt fülébe suttogni, mondani néhány szót, áttetsző ígéreteket tenni, csak hogy újra egy test legyünk. Félelmetes idekint, kapálózom, akár a hátára fordult bogár.

Lillának

„Egyszer csak jön egy nap, mikor egy táj kezd
fölrajzolódni, […] egy táj, ahová tudom, hogy
csak a másik léphet be, hiába látom én is.”
(Mészöly Miklós)

Különböző test voltunk, még önmagába kapaszkodó, azután lassan eltávolodó test, melynek árnyéka eltűnik a mozdulat feszült percében, amikor ellököm magamtól, amikor ellök magától, amikor nem maradunk az a test, csak becéző szavak és félő pillantások szülte idegen anyag. Kinyújtom a kezem, megkapaszkodom benne, az emlékében, közelebb húzom magamhoz, próbálok képzelt fülébe suttogni, mondani néhány szót, áttetsző ígéreteket tenni, csak hogy újra egy test legyünk. Félelmetes idekint, kapálózom, akár a hátára fordult bogár. Sötétség, távoli hangok; egyedül vagyok. Még egy utolsó sóhaj, szuszogó mozdulat, kapálózás, és éppoly lassan ernyed el végül, ahogyan ellökött magától. Amikor kinyitottam a szemem, a falon vörös meg zöld színek játéka táncolt, majd az egész elveszett a sötétben. Testén még vibrált ez a halvány játék, felfutott a melléig, a nyaka vonalán, ahol végül az álla ormán elhalt; azután nem láttam őt. Kezemmel újra kerestem kezét, ujjaiba akaszkodtak ujjaim. Érintése hűvös, merev, élettelen teste megijesztett, mintha egy sziklatömböt érintenék. Mellébe fúrtam arcom, lélegzetem és teste légzése egymásba olvadt, látszólag egy test voltunk, egyetlen lélegzet, egyetlen érintés. Próbáltam megszólítani, mondani neki néhány szót, de nem tudtam, hogyan szólítsam meg; nem voltam benne biztos, hogy hívják, ki lehet ő. Azt képzeltem, újra egy test lehetünk. Megcsókoltam a mellét, és azt vettem észre, hogy teste teljesen hideg, kihűlt, egyre merevebb végtagjai elnehezednek testemen. El akartam taszítani magamtól, eldobni, megsemmisíteni. Ahogy taszítottam, eszembe jutott, hogy az egész folyamat ismétlődik, akaratlanul visszatérek egy mozdulathoz, mintha kapcsolatunk csupán ebben az ismétlődő koreográfiában nyilvánulna meg. Félek, szinte rettegek. Üveges szemére pillantva tudtam, hogy most már bármit mondhatok, nem hall engem, nem érti szavaimat, nem tudja, ki vagyok, mert én sem tudom, ki lehet ő. Két különböző, egymásba akaszkodó test voltunk, hideg és sima, néma és áttetsző, akár az üveg.

Minden mozdulatát figyelemmel követtem aznap reggel; ahogy lassan nyújtózkodva felkelt az ágyból, majd az ablak előtt állva, gyűrt pizsamájában és köldökig érő pólójában az álmáról mesélt. Mindig az álmairól mesél. Mindent elmondott, ami ott történt, ahol tisztábban és elevenebben történnek meg a dolgok, akár az elmúlt napokban, akár az életben, ahogy mondani szokta nekem. Még be sem fejezte beszámolóját (éppen egy tengeralattjáróban töltött napról, régi ismerősökről, elhunyt nagyapjáról), mikor kinyitotta az ablakot, kinézett a szürke utcákra; teste megfeszült, medencéje nekinyomódott a párkánynak, amire tenyerelt, feneke hívogatón ringott előttem. Néztem alakját, fásult mozdulatait, az álomtól elnehezedett végtagjait, és úgy éreztem, mintha nem ismerném őt. Az éjszakára gondoltam, amikor különböző, de egyazon test voltunk. Most távoli volt, nem ismertem meg, és az is eszembe jutott, hogy nem is tudnám megérinteni. Közelebb léptem hozzá, szorosan mögé álltam, fenekéhez szorítottam medencémet, karommal átöleltem, szorosan, egyre szorosabban. Azt mondta, nem hiszi, hogy ezzel közelebb leszek hozzá. Szembefordult velem, szemében egyszerre vibrált riadtság, és egyszerre az a nyugalom, amit annyira szeretek benne. Miért mondod, kérdeztem. Azzal folytatta, hogy most már mennie kell, és hogy én is készülődjek, hiszen tudnom kéne, jönnek a szüleim, a látogatással járó sok-sok kényelmetlenségre fel kell most készülni, a szavakat elfojtva kell most egymás mellett sodródnunk, várni, míg újra együtt leszünk, ott, valahol az éjszaka mélyén. Hallgattam őt, néztem a mozdulatait, ahogy minden részlet visszatér a hétköznapok sokrétű, elviselhetetlen helyére. Távoli volt és ismeretlen.

Minden pillanat arra szoktat, hogy felismerjem ezt a távolságot kettőnk között, minden pillanat újabb és újabb szakadékot hagy maga után, amit próbálok az éjszaka közeledtével betemetni, idővel pusztán csak azt az illúziót kelteni, hogy sikerült elfedni ezt az ürességet, a néma érintéseket, a megszokás vezérelte, halvány mozdulatokat. Racionálisnak tartja magát, mindig listát ír, mindenről megvan a saját véleménye, amiről nem beszél, azt leírja, megpróbálja magával vagy valamelyik barátnőjével megosztani, hogy éppen mik a problémái, milyen nevetséges hírt hallott erről vagy arról, vagy éppen ki tetszik neki mostanában. Érzem, hogy mellette vagyok, de testünk csak éjszaka érintkezik, közeledésünk a sötéttel együtt felébred, mintha a nappal valami fátyol lenne csupán, amit szétszabdalnak a vágy, a kapkodások, a marások nyomai meg az egymásba fulladó hangok lehelete.

Egy éjszaka döbbentem rá, hogy racionalitása, önmagának tulajdonított éleslátása valójában álca, áttetsző szavaival szőtt palást, mellyel eltakarja félelmét, rettegését a külvilággal szemben. Hiszen egyedül van, mindig arról beszél, hogy el szeretne menni, hogy el kell mennie, mindig arról ír — tudom, olvasom őt —, hogy ez így nem mehet tovább, nem tud együtt élni velem, mivel képtelen vagyok a változásra, még csak nem is törekszem rá, és így elrontok mindent magam körül. Kifakadása arra késztetett, hogy szabadon kell hagynom őt, nem zárhatom be magam mellé; ő odakintre vágyik, még ha idebent is van az, amivel éjszakáként egyesülhet. Lassan távolodott tőlem, lassan lettek az éjszakák nappallá. A szavak először fakóvá, majd áttetszővé váltak, minden egyes ígérettel közelebb sodródtunk közös halálunk pillanatához, amire mindketten felkészültünk már, mindketten betanultuk a magunknak mondogatott és a másikra vonatkozó szemrehányásokat, még több ígéretet, azt, hogy elküldjük egymást a francba, és azt, hogy valami egészen másra számítottunk, mint amikor egy gyerek számolni tanul apró ujjaival, egymásnak soroljuk föl, talán nyugodtan, az ágyban fekve, talán a falat verve, hogy hányszor csalódtunk egymásban, hogy hányszor tetted magad nevetségessé féltékenységeiddel, és hogy hányszor tettem neked ígéretet, hogy megöllek, hogy megsemmisítlek, hogy végleg elmegyek. Nevetséges. Még hogyha valóban el is ment.

Gyönyörű májusi idő volt, amikor végleg magamra hagytál. Még hallom, ahogy óvatosan, nehogy felébressz, magadra húzod a ruhád; hallom a combjaidhoz simuló bugyid hangját, a farmert, amit ugrálva kapsz magadra, de nem ébredek fel ezekre a tompa foszlányokra; hallom melltartód címkéjének sercenését, a blúzod könnyed hangját, ahogy végigszalad arcodon, válladon és kerek melleden; hallom, hogy azt gondolod, mennyire szar alak vagy, amiért csak így elmenekülsz, pedig tisztában vagyunk vele, hogy egyáltalán nem így van. Éjszaka kértelek rá, amikor testünk együtt mozgott, hogy akkor menj, amikor még alszom. Nem mondtál semmit, a sötétben egyedül zöldeskék szemed világított, most épp azt üzente, minden rendben, csak butaságokat beszélek, aludjunk végre. Sokáig nem tudtam aludni, olyan szép volt tudni, hogy ott vagy, egyedül velem, az éjszaka szélén; néztem alvó alakját, kezemmel puha bőrét simogattam, magamhoz húztam, próbáltam megérteni, hogyan sodródhattunk idáig, hol kezdődött az a pillanat, amikor mindketten beláttuk, hogy valami, ha nem is véget ért, de átalakult. Sokszor feltettem a kérdést, hogy mikor kezdődött a haldoklás, mikor kezdtünk levegőért kapkodni, és úgy mondani néhány becéző szót, hogy azok értelmét nem fejthetjük meg sohasem. Hiányzol, mondtam neki, de álmában csak elmosolyodott, azután valami olyasmit motyogott, ugyan, ne legyek már ennyire patetikus, inkább aludjak. A falon váltakozó fényeket néztem. Lassú lélegzetvételét hallgattam. Mellkasa megfeszült, majd elernyedt. Teste merev és hideg. Akár egy szobor, szinte mozdulatlan. Hajnalban aludtam el végül, és arra ébredtem, hogy szememmel egy bogarat figyelek a hullámzó függönyön. A függöny és az ablak túloldalán néhány felhő vánszorgott. Az ég tiszta, kék színe újra friss tavaszi napot ígért. Az oldalamra feküdtem; az éjjeliszekrényen akkor vettem észre a bögrét, benne a kihűlt kávéval. Azt hittem, a konyhában találom majd, de nem volt ott. Nem találtam sehol. Még vártam egy órát, hátha csak leugrott bevásárolni vagy sétálni ment, mielőtt hívni kezdtem volna. Nem vette fel a mobilját, egész délelőtt próbálkoztam, azonban nem hallottam mást, csupán azt a búgó hangot, ami még jobban elkeserített. Tudtam, hogy nem fog visszajönni hozzám, mégis úgy tettem, mintha hamarosan megérkezne, egy kisebb szatyorral a karján, benne valami apró, giccses holmival, amikért annyira rajong. A szobában ülve, ölemben a laptoppal néztem a róla készült képeket. Mindegyik képpel, mindegyik pillanattal éreztem, hogy távolodom önmagamtól, egyre messzebb kerülök a hétköznapoktól, melyek telítve voltak az irodában töltött unalommal és álmodozással, azokkal az emlékekkel, melyek mellette halványodni kezdtek, és távolodom a családom konzervatív hozzáállásától, amitől ő könyörtelenül próbált megóvni. Megtanított nevetni a dolgokon, a dolgok kusza, értelmetlen rendszerén, azon, hogy semmit sem lehet komolyan venni, játszani kell, először megalkotod a szabályokat, mondta, azután játszol, a szabályok szerint, vagy azokat áthágva, a lényeg, hogy játszol.

Nem sokkal éjfél előtt ébredtem. Tettem egy nagyobb sétát a városban, beültem egy sörre egy lepukkant kocsmában, egyik cigit szívtam a másik után. Még egyszer megpróbáltam felhívni, de semmi. Napokkal később már rutinná vált, hogy felhívom, voltak pillanatok, amikor vártam, azután elkezdtem beszélni, mesélni a hosszú nappalokról, a még hosszabb éjszakákról, arról a szörnyű bizonyosságról, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit taszítok el magamtól; és nemcsak a biztonságra gondolok, mondtam egyik este, hanem a bizonytalanságra ugyanúgy, akár arra a haszontalan készülékre a kezemben, ami nem válaszol, ami mindig néma marad. Körülbelül egy hónappal később, amikor már végleg lemondtam róla, hogy valaha beszélni fogok vele, írni kezdtem. Arról a testről írtam, amikor együtt voltunk, a hullámzó mozdulatról, az ölelésekről, az egyszer önmagába kapaszkodó, idővel pedig elhúzódó testről, ami éjszaka annyira élő, annyira eleven. Minden éjszaka erről a testről írtam, olykor csak egy-egy sort, olykor hosszú oldalakat töltött meg, ahogy szavaimmal próbáltam megrajzolni karját, lábát, fenekét, arcának minden részletét, dús hajától kezdve egészen az orra bal oldalán ülő, halványbarna szeplőig, mindent ábrázolni akartam, mindent újra látni akartam. Mert az voltál, aki nem megy el, aki mindig velem maradt. Monogám hajlamom és megátalkodott félénkségem miatt  nemhogy megszólítani, de rá se bírtam nézni másra; valahogy azt éreztem, hogy mások soha nem is fognak érdekelni, amit ugyancsak nevetségesnek tartottam, mint ő a melankóliámat vagy azt a szokásomat, hogy mindent akkurátusan megszámolok, a zsebemben lapuló apró tárgyakat, azt, hogy mennyi ember gyalogol át velem az úttesten, a színes, különböző állatmintás ruhákat, amiket otthagyott mellettem, a perceket, amikor a hervadó fényképeket nézem róla, a sarkokban hagyott, papírdarabokra írt kézírását, és persze az álmait, melyek ott lebegtek a szoba négy sarkában.

Pontosan emlékszem mindenre. Emlékszem a pult mögött motoszkáló lány szuszogására, a felsőjére ömlött kávéfolt lombkoronájára, amikor ijedtemben szinte ráborítottam a csészét, benne a forró folyadékkal; emlékszem a mobilom sóhajára, amikor végre engedtek a vonal túloldalán és hallottam az ott pislákoló reményt. Emlékszem, fel se néztem, úgy gyűrtem oda a lánynak egy ezrest a pultra, és már siettem ki a kávézóból. Egyelőre nem hallottam semmit, valami kellemes illatot éreztem, levendulát, és valamit, ami a parfümjére emlékeztetett. Beszélni kezdtem, hetet-havat összehordtam, beszéltem neki a hétköznapokról, a betanult mozdulatokról az irodában, a zsebemben lapuló ötféle tárgyról, és az éjszakákról, a testről, amiről nap mint nap írok, a hullámzó ölelésekről, melyeket nem tudok elfelejteni; könnyezve mondtam neki, hogy bánom az egészet, törekedtem arra, hogy valahogy változzanak körülöttünk a dolgok… Majd hirtelen elakadtam. Hosszú ideig hallgattunk, éreztem, hogy nem akarja letenni, éreztem, hogy hamarosan meg fog szólalni. Végül azt kérdezte, hogy most mi legyen. Te mit szeretnél, kérdeztem vissza egyből. Megint csak hallgatott. Közben próbáltam kiszakadni az emberek sűrűjéből; behúzódtam az egyik kapualjba egy elhagyatott üzlet szomszédságában. Néztem az utcát, a tömeget, és vártam. Találkozzunk, mondtam bátortalanul, pedig tudtam, hogy ezt kellett volna a legkevésbé mondanom. Nem is reagált rá. Hol vagy, kérdeztem; majd, mielőtt még válaszolhatott volna, rávágtam, hogy valójában az most nem lényeges, hogy merre vagy. Az a fontos, hogy hallom a hangod. Megint hallgattunk, megint az embereket néztem, arra gondoltam, hogy valahol itt kell lennie a közelemben, hiszen olyan közeli a hangja, olyan közeli ez az ismerős illat. Akkor mondta azt, hogy nem találkozhatunk, amikor észrevettem a forgalmas úttest közepén a hirtelen egymásnak koccanó autókat. Körülöttem mindenki megtorpant vagy megállt egy pillanatra, vagy odaszaladtak a balesethez, ami engem egy cseppet sem érdekelt abban a hosszú percben, amikor érzem, hogy a test, melyről írok, valóban különböző testté válik, megkövült, átlátszatlan testté, melynek halála egyszerre az én halálom, és még az a halvány vigasz, hogy azt hallom — vagy hallani vélem —, hogy hamarosan látjuk egymást, nem állítja meg a dermedtség lassú folyamatát. Mikor, kiáltottam, mikor láthatlak újra, és ezt mondogattam, egészen addig a pillanatig, amíg a telefon ismét búgni kezdett. Vártam néhány percet, majd elindultam, pontosan én se tudtam, merre. Leültem egy parkban. Az embereket figyeltem; mindenki vidáman, önfeledten beszélgetett, családok gyűltek össze, gyerekek kergetőztek; idegen minden, gondoltam. Azután újra megszólalt a telefon. Halkan, mintha képzeltem volna az egészet, és mintha soha nem tudnám megkerülni ezt a szoborrá merevedett testet az emlékeimben, melyet hamarosan újra érinthetek.

Megjelent a Műút 2015049-es számában