Tizenegyedik rész
Na de ki az a Tivonul Buffogó?
Hogyan kérik meg Tivonul Buffogót, hogy vezesse el Niruékat a Villámzónába
— Sündör tehát a Villámzónában van — lépdelt összekulcsolt kézzel Zazil. — Egyetlen lény van, aki elvezethet benneteket oda.
— Neeem — harsant fel Bocskoján.
— De, bizony, Tivonul Buffogó az egyetlen, aki kiismeri magát azon a vidéken.
— Én nem állhatom Buffogót — fonta össze karját Bocskoján —, állandóan titkolódzik, nincs odúja, nincs munkája, csak az a fene nagy büszkesége! Nem szól az senkihez, senkit meg nem látogatna, és ha véletlenül belebotlasz, mindig úgy néz rád, mintha valami titkot tudna rólad!
Zazil megpaskolta Bocskoján vállát:
— Mégis ő az egyetlen, aki elvezethet benneteket Sündörhöz!
Tivonul Buffogót ezúttal egy tompán csillogó rozsdapatak mellett találták meg. Úgy heverészett ott, mintha pontosan tudná, miért keresik őt Zazilék.
Bocskoján két kézzel fogta be az orrát. Meg kell hagyni, Tivonul Buffogó volt az egyik legszagosabb lény közel s távol.
Némán hallgatta, ahogy Zazil felvázolja a helyzetet, csimbókossá tömörödött hajában neonzöld hernyók mászkáltak.
— A Villámzónába — nézett fel Buffogó.
— Minél hamarabb — bólogatott Zazil.
Tivonul csendben vakarózott, elnézett a távolba.
— Mondtam én, hogy nem segít! — horkant fel Bocskoján —, még sürgős fetrengenivalója van itt!
Zazil közben előhúzott a zsebéből egy dobozt.
— Elkészült a legújabb irányzóm, Tivonul. Ha elkíséred Nirut, a tiéd!
— Nekem nincs szükségem irányzóra — nézett fel keményen Tivonul, de azért kézbe vette a kis dobozt, ívelt, pici üvegbura alatt mágnesbogár csuszkorált benne le-föl.
— Mhh. Ügyes, ügyes — egyetlen mozdulattal begyűrte egyik szütyőjébe. — Holnap napfelkelte előtt indulunk — és újra úgy nézte a rozsdapatak felszínét, mintha egyedül lenne a szurdokban.
Niru úgy megörült, hogy megölelgette a félelmetes, bűzös Tivonul Buffogót.
— Még hogy napkelte előtt, még hogy legyünk itt, se kérem, se köszönöm! — hőbörgött Bocskoján, miközben hazamentek.
Csomagoltak. Mirminyó újra elemében érezhette magát, háromszor pakoltatta ki Bocskoján hátizsákját, hogy megvizsgálja, van-e elegendő pöffesztett bazalt, tárkonyos tafoni az ételes dobozban, és még az indulás előtti perceket is azzal töltötte, hogy dérrel-dúrral porolta ki Bocskoján felöltőjét, nehogy valaki megszólja az urát.
Tizenkettedik rész
Pillanatszorító
Pakolás közben megjelenik Zazil és egy különös eszközt ad Nirunak
Zazil viszont nem kísérhette el Bocskojánt, Nirut és Tivonul Buffogót. Még a végén valaki bejut a bunkerébe, ellopja a találmányait, nem lehet, nem, Zazilnak maradnia kellett.
De Bocskojánék pakolási ceremóniája közben egyszer csak megjelent, és izgatottan járt-kelt a ruhahalmok, ételhordó dobozok között. Mikor már mindenki készen állt, megmarkolta Niru vállát:
— Niru — hangja elvékonyodott az izgalomtól —, ezt mindenképp vidd magaddal. Szükséged lehet rá!
Apró, két oldalról csavarozható kis satut tartott izzadt tenyerében. Niru bizonytalanul nyúlt a satu felé. Zazil szeme körbecikázott Bocskojánék barlangján, két kezével buraként fogta át Niru fejét.
— Ez egy pillanatszorító. Ezzel meg lehet állítani az időt, de csak egyetlenegyszer, és neked kell kiválasztani a pillanatot. Élesben még nem próbáltam ki, de működnie kell, ez a főművem, működnie kell! — A büszkeségtől könnyekkel telt meg a szeme, elengedte Niru fejét, aki zavartan álldogált ott tenyerében a pillanatszorítóval.
Zazil kitörölte szeméből a könnyeket, visszavette szemüvegét és sokkal nyugodtabb hangon folytatta:
— Csak azt nem tudom, hogyan indítod újra a megállított pillanatot, ez még bizonytalan. Bizonytalan — mormogta.
Már épp indultak volna, amikor Niru megtorpant:
— A zajok! Mi lesz a zajokkal? Ma még kihúzzák valahogy élelem nélkül, de holnap mit fognak enni? Ki tisztítja ki az odúkat?
— Ne aggódj, Niru, biztosan találnak ételt maguknak, talpraesett zajok, nem? — kedélyeskedett Bocskoján.
— Még mit nem! — termett ott Mirminyó. — Szerinted a vacsorádat én csak úgy találom az út mentén? A barlangunk meg önmagát pucolja patyolat tisztára, míg te jössz-mész? Majd én ellátom őket, el tudom képzelni, milyen állapotban lehetnek. — Azzal ételt, főzőedényeket, tisztítószereket pakolt elő, közben magában dohogott. — Szegény kis lények, éhen is vesznének, ha én nem segítenék rajtuk. Úgysincs most kire főzzek pár napig…
Bocskoján egész kicsire húzta össze magát, hogy elkerülje Mirminyó szóáradatát. Niru apróra elmagyarázta Mirminyónak, merre találja a házát, mivel kell etetni a zajokat.
Hideg volt és sötét, amikor elindultak végül. Buffogó kemény tempót diktált, mögötte Niru, fürgén szedve apró lábait, a sort Bocskoján zárta, hatalmas pakkal a hátán még mindig mogorva volt, amiért magukkal kellett hozniuk Buffogót.
Mikor pirkadni kezdett, már bent jártak a zsombékos terület mélyén. Niru akkor vette észre, hogy csúszós, mély gödrök mellett lépdelnek, Buffogó meg úgy sétál el a gödrök mellett, mintha zöldellő mezőn suhanna át.
Már jócskán fent járt a nap, amikor először megpihentek. Buffogó törte meg a csendet:
— Holnap estére Ushguli alatt leszünk, onnan három nap alatt juthatunk fel a Villámzónába.