A napok egyhangúan teltek. Natasa hamar megszokta a munkahelyét. A régi szobájával nehezebb volt megbarátkozni. A dombornyomásos tapéta megsárgult, a sötétítő függöny kifakult, a rizspapír lámpabúra megbarnult. A padlószőnyeg is elvesztette a színét, régen mintha lila lett volna, most már csak szürke. Kicsi volt az ágy, a komód és az éjjeliszekrény is.
Legjobban a lépcsőházat utálta. Hogy egyetlen szomszéddal se találkozzon, csak akkor lépett ki az ajtón, ha odakint már minden zaj elült. A liftben szorongott, nehogy útközben megállítsák és beszálljanak mellé. Rászokott, hogy inkább gyalog osonjon le a tíz emeleten. Ha valahol hangot hallott, két emelet között várakozott.
Egy szombat délutánon, miközben lefelé tartott, meghallotta az egyik szomszéd futócipős lépteit. Kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Hogy ne találkozzanak össze, Natasa beugrott a szemétledobó fülkébe. Azonban a szemétledobó mellett egy néni állt. Kezében kiürített, piros szemetesvödröt tartott.
— Szervusz, Natika — mondta.
— Csókolom — válaszolta Natasa. A néni nevét nem tudta.
— Meglátogatod anyukádat? — kérdezte a néni.
— Nem — mondta Natasa. — Itt lakom.
A néni arca felderült.
— Szóval hazaköltöztél — bólintott. — Milyen szép. Úgy tűnik, a gyerekek végül mind hazaköltöznek.
— Úgy tűnik — mondta Natasa.
— És a közös képviselőnél már bejelentettétek, hogy ezentúl két személyre fizetitek a szemétdíjat? — kérdezte a néni.
— Nem tudom — válaszolta Natasa. — Megkérdezem anyukámat.
— Kérdezd meg szépen — mondta a néni. — És mondd meg neki, hogy üdvözlöm.
Valamivel később Leslie-vel ültek a folyóparton. A túloldalon megszáradt bokrok kapaszkodtak egymásba. Leslie hiába próbált, egyetlen követ sem tudott odáig elhajítani. Mint kiderült, ő is az anyjával lakik.
— Én nem bánom — vonta meg a vállát. — Ott van az összes terráriumom.
— Az klassz — mondta Natasa.
— Egyszer a tévében is szerepeltem. Én voltam a kígyómániás fiú, így nevezett a műsorvezető — meséli Leslie. — Pedig nem csak kígyóim voltak. Most csak egy szakállasagámám van. Krédó a neve. Fogságban ezek nyolc-tizenkét évet szoktak élni, de Krédó már huszonhárom éves.
Hallgattak.
— Érdekes, hogy régen annyi dolgom volt, soha nem értem rá — mondta Natasa —, most meg csak itt ülök, és nem kell rohannom sehová.
— Igen — mondta Leslie. — Megváltozott a világ.
Hűvös lett. Feltápászkodtak és hazaindultak. Natasa még beugrott a sarki éjjel-nappaliba, aztán hóna alatt a két és fél literes üdítővel elindult a lépcsőkön.
A lakásban félhomály fogadta. Szemben a konyhában csak egy kislámpa égett, narancssárga fényével bevonva egy tál bundás kenyeret. Natasa betette a kulcsát a kulcsszekrénybe, kabátját a fogasra akasztotta, félcipőjét papucsra cserélte.
— Alszol? — kérdezte, amikor bedugta a fejét a nagyszoba ajtaján. A szobában sűrűn egymás mellett álltak a bútorok. Mintha ezek szorították volna a faltól majdnem a szoba közepére az ágyat, amelyen Natasa anyja feküdt.
— Fájdalomcsillapítót vettem be — válaszolta.
— Üdvözöl a néni a negyedikről — mondta Natasa. — Kérdezi, hogy be vagyok-e jelentve a közös képviselőnél a szemétdíj miatt.
— Az egy minden lében kanál — sóhajtotta az anyja. — Hol találkoztatok?
— A szeméttárolónál.
— Bármibe fogadnék, hogy kileste, mikor jársz arra, és eléd lopakodott.
— Gondolod?
— Biztos vagyok benne.
Szappannal kezet mosott, majd a konyhaasztalhoz ült. Miközben a bundás kenyereket ette, átfutott néhány szórólapot. Az egyik papír alsó sarkában, egészen kicsiben, egy bomberdzsekis fiú fotója mellett a következő felirat szerepelt:
Igazságtalanság érte? Megfenyegették? Átverték? Kiabáltak Magával? Hívja Bombermant!
— Különös — mondta Natasa, majd letépte a papír alsó sarkát, és a nadrágja zsebébe gyűrte.
Lefekvés előtt a régi kazettáit hallgatta.