Rajzoltam rá egy farkasfejet,
kétágú kígyónyelve szárnyas pinát nyal.
Ezek a találkozások egyértelműek.
Vannak fesztiválok, ahol el vagy veszve,
aztán csak úgy találkozol magaddal.
Azt mondta ez a csaj, hogy az első fiúja
tudott csak így csókolni. Persze,
ő is még fiatal. Még ő is meg szokta lesni
a férfiakat, ha pisilnek. Főleg ha álló fasszal.
Mostanában a halál az, ami lefoglal,
de kevesen tudják, mire készülök.
A sörsátrak közt könnyű minden tánc,
de holnap nincs és határozott a hajnal.
Ki fogok lépni a kapun és elindulni egy utcán,
de egyelőre folytatódnak a körök
és nincsenek konkrét ígéretek.
Csak spanglifüst, bejár egy szürke partszakaszt,
és rögtönzött sörök. Baszki, hiába rutin már,
hogy unom — a világ egyre érdekesebb.
És nem is az ölelés, a fogás, a nyál,
nem is a gyakorlat, ahogy feltörnek, lecsendesednek
a testbeni és a testközi vadak,
nem az éjszaka és nem is a történet,
nem az eldobott szavak adják meg az irányt.
Nem az álló faszok, szárnyaló pinák
és nem a tény, hogy nem tudni semmi biztosat.
Kivéve a másnapot, ahol kávét főzök, rágyújtok,
térülök-fordulok
és hirtelen megérzem a nyarat.
Megjelent a Műút 2015049-es számában