Egy operaénekesnővel és egy fiatal színésszel József Attila-estet tartani Borsodba utaztunk. Külön-külön szállásoltak el bennünket a sárlepte nagyközségben. Én egy fűszer- és vegyeskereskedés tulajdonosának vendége voltam, s nemcsak frissen húzott ágyneművel, de ebéddel is vártak.
— Igaz, hogy Karády Katalin is fellép? — kérdezte ebéd közben az estét boldog izgalommal váró háziasszony, akinek meg kellett mondanom a csüggesztő igazságot, hogy bizony csak én tartok előadást, s Karády helyett csak egy kiváló operaénekesnő érkezett községükbe, meg egy ifjú versmondó. Mondott ugyan valami olyasmit, hogy hiszen az is szép lesz, de én hallottam a csalódottság udvariasan visszafojtott sóhaját. S ugyanígy a cukrászdában is, ahol egy ifjú felszolgálólány faggatott:
— A pesti művészekkel tetszik lenni?
— Igen.
— Igaz, hogy a liliputi társulat is fellép?
Szereplőtársaimnak nem szóltam semmit. Elég, ha én mentem baljós érzésekkel a kultúrházba, ahol már hat órakor a falhoz préselték egymást a Karádyt s a Városliget törpéit váró emberek. Hét órakor aztán, mikor felmentem a még függöny takarta színpadra, odalépett hozzám az egyik rendező s vállamra csapva így szólt:
— Aztán csak jó viccesen, elvtárs!
— József Attiláról?
— Hát az lesz?
S hogy kétségbeesése teljes legyen, még azt is kértem, hogy asztalt, széket állítsanak a színpadra, hogy ülve olvashassam fel két átvirrasztott éjszaka termését, József Attila költészetének tizenöt gépelt oldalnyi méltatását. A függönyt felhúzták, s én egy József Attila-kötettel és a telegépelt papírlapokkal kezemben, nagy bátran asztalhoz ültem. Ebben a pillanatban egy hang a nézőtérről:
— Ez leült…
Zelk Zoltán: Találkozás a versolvasóval (részlet)
Z. Z.: Egyszervolt ember, Szépirodalmi, 1985, 160–160.