1985. Igaz, hogy a cirkuszban fogok mutatványozni, de én költő is vagyok. Félig tornász, félig költő, és az egy egész.
1993. Arról ábrándozom, hogy egyszer lesz valaki, aki csak az enyém, százszor leírom a naplómba, hogy csak erre vágyom, csak erre gondolok. Még nem tudom, hogy milyen lesz szeretni őt.
1997. Megyünk a Lipótra anyámat látogatni. Nemrég tudtam meg, hogy a születésem után is bent volt két hónapig, de még nem tudom, hogy később visszakerül ide többször is, és hogy az eredetileg is elmegyógyintézetnek épült kórházat évek múlva bezárják, a betegeket szélnek eresztik.
2002. Olyan vagy, mint egy tizenöt éves, identitászavaros kamasz, mondja a férfi, akibe szerelmes vagyok, nem vagy nő, nem öltözködsz és nem viselkedsz nőként, mondja. Megfogadom, hogy ha még egyszer teherbe esem, egészen biztosan másképp döntök majd. Még nem tudom, hogy a fogadalmamat nem fogom megtartani.
2006. Állok a tánctér közepén, délelőtt van, tűz a nap, a Son Kite nevű svéd formáció nyúzza elektromos hegedűjét, alig van itt pár száz ember, a kikopott füvön topognak. Még nem tudom, hogy utoljára vagyok Ozorán, még nem tudom, hogy évek múlva tízezrek jönnek ide a világ minden tájáról, még nem tudom, hogy utoljára tömtem magamba speedet és extasyt. Még nem tudom, de sejtem, mert reggel megint pánikrohamot kaptam, rohangáltam a sátrak között, menekülve a bőrömet szétfeszítő erő elől.
2008. A pszichológus szorongásnaplót írat velem. Levelet anyámnak. Szürke szombat reggel van, zokogok a Ferenciek terén, hogy ennek nem lesz vége, nem gyógyulok meg. Már tudom, hogy nem voltam soha rossz, hogy a szüleim rontottak el, mégse tudok megjavulni.
2010. Életemben először nem vagyok egyedül. Ijesztő ez a szeretet, még sohasem volt hozzám senki ilyen közel. Utazunk a Balatonra, hozzáragadunk az üléshez — ez akkor mostantól már mindig így lesz? Együtt kelünk, együtt fekszünk, együtt megyünk el és jövünk haza? Fulladozom. Még nem tudom, hogy pár hónap múlva meghal az anyám. Még nem tudom, hogy a fiú, aki velem van, pár év múlva a gyerekem apja lesz.
2015. Augusztusban fog születni. Már itt van, akkora most, mint egy kivi. Öt ujját megszámolta az orvos, van róla dvd-felvételünk. Létezése többé nem titok. Mintha csak arra várt volna, hogy végre úgy döntsünk, jöhet. Még nem tudom, milyen az arca, fiú-e vagy lány, még nem tudom, mit fog a naplójába írni tizenkét évesen, milyen élete lesz, és mit fog rólunk gondolni húsz-harminc év múlva. Ezt még mind nem tudom.