Sörösdobozban kavics zörög.
Káromkodásokat rágok el.
Elvettél tőlem hitet, dühöt.
Leereszkedem a metróaluljáróba,
nézem a kurvákat.
Mikor már ők sem fontosak,
mit tehetek?
A kérdés tompán pattan vissza,
mint gyerekkorom betonfaláról
lyukas gumilabda.
Újpesten már sötét van.
A beton nem akar tőlem semmit,
gyűlöli az idegen anyagot.
Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot.
Már Nietzsche is halott.
Megjelent a Műút 2014048-as számában