Dr. Johnson egy helyütt nagyon találóan és (ami nem túl gyakran mondható el róla) nagyon finoman jegyzi meg, hogy ha valamit nagyon hosszú időn át tettünk puszta megszokásból, soha nem tudjuk utoljára tenni anélkül, hogy szomorúság ne járná át szívünket. Ezt az igazságot éreztem én is, amikor végül is távoznom kellett Manchesterből, ahol soha nem voltam otthon, soha nem voltam boldog; és a búcsú valahol bensőm mélyén mégis fájt. Végleges távozásom előestéjén szomorúan hallgattam a tágas tanteremben az esti istentiszteletet, amelyen én többet már nem veszek részt, később pedig névsorolvasáskor, midőn mint mindig — elsőnek olvasta a nevem —, kiléptem a sorból, s az ott álló igazgató előtt elhaladva főhajtással köszöntöttem, keményen a szemébe néztem, és közben azt gondoltam magamban: „Öreg már, fáradt és gyenge, és valószínűleg soha az életben nem látom viszont többé.” Igazam volt; soha többé nem láttam, és soha nem is látom többé. Nyájasan rám nézett, jóságosan mosolygott rám, és viszonozta köszönésemet, vagyis istenhozzádomat, így váltunk el tehát, anélkül persze, hogy ő tudta volna, örökre. Szellemét nem tudtam tisztelni sohasem, mégis éreztem, hogy mindig jó volt hozzám és elnéző, így hát sokat bánkódtam miatta, hogy szomorúságot okozok neki.
Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai
Tandori Dezső fordítása. Európa, 1983, 26–27.