A prágai Károly híd nem csecsszopóknak való, ennyit mondhatok.
A tömegvonzás arrafelé egyre nő: a turistakígyókat szoborszentek, utcazenészek, nyakékárusok és portréfestők kísérik. Lebzselnek a folyó felett. Zúgnak az avemariák, távolról lófejű zongoravirtuózok kísérik őket, közben méterenként látni három megfestett Angelinát (Jolie) és két Danielt (Radcliffe). Fekete-fehérek és csillog a foguk. Ellepik a hidat a papírcelebek. Néhány szerencsétlen kölyköt szüleik a festők székébe parancsolnak, fél órát kell ülniük mozdulatlan, miközben matrózruhás szerecsenek próbálnak evezősöket toborozni a turisták közül. A híd két végében pedig prágai jézuskák várnak: Milostné Prazske Jezulatko. Pufók dedek, gigantikus aranykoronával a fejükön. Nippek ők, cseh nosztalgia-falatkák.
Saját őszöm Prágában pont egy ilyen aranykoronás, kövér porcelánded mellett töltöttem, egy viszonylag átlátszó üvegvitrin mögött. Kíméletből helyeztek engem oda, szanatóriumi kezelés helyett. A vitrin mögötti világ a város tudattalanjaként lüktetett, ott laktunk hát a helyiek elnyomott mosolyai közt. Csendben lakmároztunk a frusztráció falatkákból. Minket erősített.
Ez a vitrin egy bolti kirakatban állt, pont a Letna mellett. A kirakatból rá lehetett látni a kutyafuttatóra. A Letna volt a város első közparkja, egy zöld szívpitvar. Felszínéből dudorodó erekként próbáltak kitörni a gesztenyefák gyökerei. De innen vetett árnyékot Európára egykor a legnagyobb Sztálin-szobor is, hatalmas feje szemmel tartotta a labirintusszerű Óváros folyón túli, gyanús nyüzsgését. A szobrot végül dzsinnek segítségével rombolták le, a sötét energia megtörése miatt, de az az álmatlan rosszakarat az ötödik dimenzióban még mindig érezhető, beragadt oda. Talán a fehér Gandalf ki tudná űzni.
Most a fák között cirkuszi mutatványosnak álcázott fiatalok másznak egy kifeszített kötélen, hangszereken gyakorolnak, megrezegtetik a síkokat. A kerthelyiségben aszott bácsik szürcsölik napi söreiket, bottal zavarják el a nyárból idetalált darazsat. És Prága itt engedi ki kutyáit is, és a kutyái jólelkűek: elviszik megsétáltatni családtagjaikat. Mert errefelé az ebek bizony családfők, komoly urak. A vitrinből saját szememmel láttam, amint egy szép arcú, negyven körüli anya leállította babakocsiját egy kopott pad mellett, táskájából nyakörvet és kislabdát vett elő, a nyakörvet férje nyaka köré kapcsolta, majd elengedte őt, hadd szaladjon. És apu szaladt, az elhajított labda sosem látott elevenséget csalt pofájára, nyála csorgott örömében, ahogy éles fogaival rákapott a lasztira. Kortárs český családmodell.
Közben eléggé összemelegedtünk a kis nippel a kirakatban. Igazi gyermek volt, akaratos és kiszámíthatóan naiv. Minden reggel feltette roppant koronáját, súlya már délre lenyomta, de nem vette volna le napnyugta előtt sosem. Délután aztán legurított pár pohár kakaót, és azzal hencegett, hogy fiatalkorában igazi csillag volt, a királyi udvarban élt, egy piktor le is festette. Vagy hogy látta, amikor leégett a Vitus, a katedrális, az óriás. Nem hittem neki, és ezt keményen közöltem is vele, mert a lódításnak is vannak határai. Négy-ötszáz évet csak nem evickél át egy vitrinüveg mögött az ember, még ha történetesen porcelán kegyszobor, akkor sem. Nekem két hónap után már viszketett az esszenciám, beleragadtak a porszemek is. Hívott a másik világ.
Egy éji egér hátán repültem végül vissza. Prága harangjai megkondultak, ahogy elsuhantam a város felett. Vitrintársam, a világegyetem gyermeki ura pedig gurgulázva kacagott.