kettészakadnak az árnyékok,
egymásra fekve vetik hullámaikat
a sötétségben.
miért e tompa sietség? kinyílnak
majd a kapuk, eléd jönnek a kutyák;
néha kilép egy-egy tétova alak, elnyeli
a köd, ahogy célja felé halad
felhúzott vállakkal, a kiszámított lépések
biztonságával.
nem jár erre evilági. itt nem fél a téltől
senki. nagycsaládok menetelnek
az út közepén fel-felbomló
sorban, ahogy egy kettéválasztott tengerben
menekülnek a szolgák.
hát szökni kell? elhagyni a falba
fúródott lövedékeket, a másik
pár cipőt, a párnákat.
és ami elől futnak, beivódott
a sárga tapétákba,
a csempék közt penészedik és lomhán,
fáradhatatlanul, minden aggály, teher
vagy kétség nélkül
előretör.
Megjelent a Műút 2014048-as számában