Csak kedv kell, s idő
s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy
zsongásból a külön dallamokat.
Ez itt önmagán tűnődött, saját
működését fogta szavakba: ezt
küldöm jövendő társai elé,
én, a hangszere, s örülök neki,
mert, bár panaszkodik, íme, remél,
sőt dicsekszik, gazdája kincseit
emlegetve, aki nem oly erős
(s nem oly ópiumszívó), hogy maga-
magának elég maradjon, hanem
mihelyt nyomorúlt külső élete
engedi, már zendíti dalait.
Szabó Lőrinc: Vers versek helyett (részlet)
Sz. L. összes versei II., Osiris, 2000, 295.