Lemostam a kezemről a vért, egy helyen megvágtam, s ott az őz vére összekeveredett a véremmel. Számba vettem az ujjam, s hosszan szívtam be a vért. Éreztem.
Vadszag, vadíz. Vadélet, igen, az az enyém.
Érzem a bőrömön át áradó bűzt, mintha valóban szét akarnék repedni, s áramlana ki belőlem a bűn. Ma is sokat ittam. Ma se csináltam semmit. Ma is csak álmodoztam, El oda, abba a faluba, amit kitaláltam magamnak, fel a hegyekbe, a mész- és szénégetők közé.
Szívom az ujjamat, összekeveredik az őz vére véremmel. Nézem a tükörben magam, ezt a püffedt, foszladozó testet. Halálos beteg vagyok, mégse teszek semmit az életemért.
Nemsokára véget ér a kilövési tilalom, amikor a vadászok elindulhatnak végre szabadon ölni.
Tudom, én azt már nem érem meg.
Ficsku Pál: Ölyvendezzetek az Ulyban (részlet)
F. P.: A videodisznók esete és más történetek, Seneca, 1995, 113–114.