Az első éjszakán Natasa hamar elaludt. Álmában felszállt egy postakocsira.
— Utazás! — kiáltott fel a kocsis, és nekiiramodtak. Robogtak hegynek fel, hegyről le, országhatárokon keresztül. Belefeledkezett a tájba, csodálatosnak találta a levegőt. Később egy fogadóban várakoztak az átszállásra, amikor egy férfi berohant.
— Tempó limit van! — kiáltotta. — A szigeteknél nem szabad túl gyorsan hajózni, megértettem?
Lehet, hogy üldöznek, gondolta Natasa. Felpattant, felugrott egy szekrényre, onnan egy gerendára, végigfutott a plafon mentén egészen a kisablakig. Az ablakpárkányon gyerekek és kisállatok ültek, kezükkel és mancsukkal némán mutatták az utat.
Kiugrott az ablakon, kiért a ház mögé, és felugrott a parkolóban álló repülők egyikére. Az utastér tele volt, és az ülésbe szíjazva izgatottan tárgyalták, hogy jelen van köztük egy műkorcsolyasztár. Éppen ott ült Natasa mellett, olajozott hajú férfi nagy állkapoccsal.
— Neked is repülnöd kell, angyalom — mondta.
Nem akar bántani, biztos csak őrült, gondolta Natasa.
Kihozták a teát, és már régen a felhők között repültek, amikor Natasa az ablakon kipillantva meglátta, hogy a gép szárnyain izmos matrónák lovagolnak, nem a motor, nem a propellerek, hanem ők hajtják a repülőgépet.
— Aggodalomra semmi ok — mondta a műkorcsolyasztár. — Mindenki megbízik bennük. De most már neked is repülnöd kell.
Natasa kitépte magát az ülésből, szaladt hátrafelé a szűk ösvényen, az utasok az öklüket rázták, átpréselte magát egy szűk folyosón, kúszott és mászott, de hiába, mert a repülőgép szárnyán találta magát. Kezében ő is gyeplőt tartott. Ekkor eszébe jutott valami, amit valamikor régen hallott.
— Minden órában nézd meg a kezedet! — kiáltotta mellette az egyik matróna. — Tartsd rajtuk a tekinteted! Ha a kezeid szétfolynak, tudhatod, hogy alszol.
Natasa levetette magát a gépről, és zuhanni kezdett. Már sötét volt, amikor elkapta őt egy arra repülő fiú. Amikor a szemébe nézett, meglátta, hogy kivel van dolga.
Bomberman általában, gondolta Natasa, a fekete ég alatt, a néma tízemeletesek fölött köröz. Üresek az utcák, csak a kutyasétáltatók vacognak a nagy játszótér mellett vagy a keresztes dombon. De ő már megszokta a hideget, nem fázik. Ráfekszik a könnyű légáramlatokra, és mosolyogva úszkál a levegőben.
A következő álmában Natasa fél kiló alma volt. Egy türkizkék tálban, a nyitott ablak mellett üldögélt. A nap melegen sütötte. Eltöprengett rajta, hogy milyen érzés almának lenni. Az ember azt hihetné, hogy az almák csak almák, de ez nem igaz, hiszen a saját maga példáján is látja, hogy az almák gondolkodnak. Aztán belépett a konyhába a fiú, akit Bomberman néven ismernek a képregények olvasói.
Bomberman gondterhelten járkált fel és alá, talán keresett valamit. Natasa szeretett volna segíteni neki. Jelentkezett, nyújtózkodott, én, én, én, mondta, mire Bomberman megfordult, és bekapta. Natasa erre nem számított. Hamar elfogadta a sorsát. Ilyen a halál, gondolta, úgy tűnik, mégiscsak utolért.
Aztán újra repültek, édes volt a feltámadás, ő a lábaival körbeölelte Bomberman derekát, a hátába kapaszkodott, miközben Bomberman előrenyújtott karral zúgott előre. Rikoltoztak, kiáltoztak, Natasa észrevette, hogy az örömtől a hangja egyre csúnyábban csuklik el. A lábai is elgyengültek, enyhült a szorítás Bomberman dereka körül, és hiába küzdött Natasa, nem tudta megtartani magát. Lecsusszant a fiú hátáról, és lefele lógott.
Még beverem a fejem egy antennába, gondolta ijedten.
A fiú lenyúlt, simogatta az arcát, és olyan melegséggel nézte, hogy Natasa reménykedni és sírni kezdett. Bomberman elvörösödött.
— Ne hatódj már meg! — kiáltotta, majd elengedte a lányt, hadd zuhanjon egymagában.
A zuhanás még jó darabig tartott. Aztán becsapódott az ágyba. Amikor kinyitotta a szemét, még mindig sötét volt.