baracknak hívom őt,
de éppúgy mondhatnám sónak vagy villámnak is.
sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép, s azután kiejtjük kezünkből.
röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon,
haj, de igen messze van.
ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki,
sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait.
csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a várost,
pedig én is láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra,
belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei,
közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud.
azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy hogy engem kínál meg vacsorával.
egy hangvilla két ága vagyunk,
s mégis, ha egymásra nézünk,
néha rekedten száll föl a szomorúság.
ettől persze nem gondolom, hogy vége,
csak amennyire vége van egy anyaölnek általában,
de erre már nem mondjuk rá, hogy szép, pedig fogunkon korcsolyázik ez a téli szó.
fájdalma ellen homlokomat elkezdi bontani, meglássa, mi vagyok,
és megkeresse gondolataim közt a neki kijáró helyet.
én nem sajnálkozom, de már így is gondolok rá eleget,
hegyesen, mint egy kocka.
építkezzünk, mondja, és szamárhátíves ablakot akar,
meg magasgerincű tetőt,
gyűjtsük alá a gabonát és gondjainkat és pótalkatrészt mindenhez, mint nagyapám,
hátha hozzánk is megjönnek lesöpörni,
akkor meglesz nekünk is a legvidámabb világ.
de én hiába mondom a nevét,
kezemben nincsen már semmi elejthető,
hol vannak a kékmadárhangú utcák, a kolibriharangok és a vacsorám,
már nem látok át rajta,
már nem hallgat a fájdalomra ő.