A bennszülöttek és a szobrok
Nehéz évszak, zenit
„Ha elmúltál harminc, ne építs több szobrot.” A szobrokat bele kell dönteni a tengerbe. Vagy a mocsárba. Vagy a legközelebbi folyó/állóvízbe. Ezt tanítják a szigetlakók, és valóban, bár igen régi népnek látszanak — erre utal, ahogyan a járataikban közlekednek a hímek meg a nőstények, és az is, ahogyan kommunikálnak egymással, meg az a rutin, ahogyan fenntartják a fajt — de szobruk pl. nincs húszévesnél régebbi, vagy olyan, amelyik régebbinek látszik, egyszóval vagy nagyon komolyan veszik, vagy úgy hazudnak, hogy idegen ne vegye észre.Ez már úgyszólván mindegy, mert a szigetlakók önmagukat egyesével sose csapják be, hanem, ha ilyesmire készülnek — mert már érzik, hogy túl őszinték voltak egymáshoz, vagy éppen egy alkalmas idegenhez (szelídidegen) a könnyű évszakban —, akkor elmennek úgy hárman-négyen a varázslóhoz, és fölvétetik a nehéz évszak rituáléjába a szobrok mocsárba történő döntését.
Akkor a másik három-négy elkezdi menekíteni a szobrait. Igen komikus látványt nyújtanak amint alkonyat előtti tébláboláskor — bennszülött szokás — óriási, három ember magas meg kilenc ember súlyú szobrokkal küzdenek és a többiek nem is haragszanak rájuk, hanem inkább szánakoznak és megvárják az alkonyatot, amikor a menekítők már végképp kimerülnek és felhagynak a reménnyel meg a meneküléssel is, csak ölelik szorosan a műtárgyakat.
Ekkor elindul az dagály délről, meg legalább másfél tucat normális bennszülött a liget fái közül a tér közepe felé és a menekítők már csak mormolják az orruk alatt a hatástalan, oly sokszor befuccsolt varázsigét, hogy ne, ne, ne. A többiek, ahogy kiérnek a fák közül, egyre hosszabbodó árnyékokkal meg botokkal, no meg egyre többen, ők meg azt mormolják, hogy de, de, de. Végül a menekítők a szobraikat sorsukra hagyva, sikítva elszaladnak a tenger irányába, az dagály elébe, hogy a puszta életüket menekítsék, amire máskor általában kevéssé ügyelnek. A normálisak meg rönköket igazítanak a szobrok alá, ha azok túl nehéznek bizonyulnának — de a probléma nem látszik a mozdulataikon, csak a megoldás —, és simán tolják/görgetik a tenger felé a szobrokat, meg a tenger is közeledik, és bele is döntik ellenállás nélkül — a menekítők ilyenkor már hátrálnak és gyűlölködve néznek: ez is a szertartás része, noha a konkrét szobron már nem segít.
Később aztán a korábbi szobordöntők is felállítják a saját szobraikat az Erő téren (minden nagyobb településen van ilyen), hogy aztán felváltva nézegessék azokkal, akiknek a szobrait éppen ledöntötték, büszkén, illetve gyűlölködve. A körforgás örök, és mivel a bennszülöttek kedvelik a szoborállítást, no meg a szobordöntést is — a nézegetés már igazából mellékes —, ezért elég sok a szobor, és minden nehéz évszakra jut döntés és állítás is.
A New York-i Békességszerzők éppen ebben az idényben kezdeményeztek tárgyalásokat arról, hogy megvásárolnák a ledöntendő szobrokat, és elhelyeznék őket egy úgynevezett szoborparkban. Kis átalakítást követően a szobrok könnyedén ledönthetővé, majd ismét felállíthatóvá válnának, így a bennszülöttek sokkal gyakrabban dönthetnének és állíthatnának, ugyanakkor elkerülhetnék az úgynevezett traumákat. Nem tudom pontosan, hol tartanak a tárgyalások, a helybeliek egy része szerint ennek semmi értelme, mások azt mondják, a turisták komoly pénzeket fizetnének ezért (amiben bizonyára igazuk van), ismét mások pedig úgy vélik, a szobrok helye mégiscsak az Erő téren van, és ha ott nincsen helyük, akkor inkább ne legyenek sehol. Kompromisszumos megoldásként felmerült, hogy táblákon jelezzék, milyen szobor állt korábban az adott helyen, de egy szakértő szerint az óriási táblák elcsúfítanák a közösségi teret.
Mindez persze csak képletes, de azért mégis pontosan így történik, ahogy leírtam, de arra azért érdemes figyelni, hogy a bennszülöttek sem ennen szobraikat döntögetik, hanem egymáséit, mert azért ők se hülyék, de nem bírják jobban a valóságot nálunknál, mert a valóság a szigetvilágban is igen erős — különösen déltájban vagy alkonyatkor a nehéz évszakban.