mindig szerét ejted, hogy valamilyen formában utalj rá, hogy értésemre add, akármilyen komisz voltam is a vége felé hozzád, azért csak én voltam az igazi, hozzám képest mindenki… stb., stb., tudom, nem hízelegni akarsz ezzel a dicsérettel, és nem is elégtételt szolgáltatni azért, amiért nem jár elégtétel, hogy azt mondhassam, ugye, én megmondtam, hanem vigasztalni próbálsz a keserűség láttán, mely bennem az egészből megmaradt, de engem nem vigasztal, hogy mindenkinek, aki utánam következett, velem kellett versenyre kelnie, megbirkóznia, és a küzdelemben, anélkül hogy a kisujjamat mozdítottam volna, mindig én győztem, inkább elszomorítasz, mert olyan győzelmekről számolsz be, melyeknek sosem élvezhettem gyümölcsét, és tulajdon gyarlóságomra emlékeztetsz, mely megakadályozta, hogy megtartsalak, és téged megtartva megőrizzem magam olyannak, amilyennek utólag látsz.
Oravecz Imre: Ha olykor találkozunk,
O. I.: 1972. szeptember, Pesti Szalon, 1993, 114.