Broszman Magdolnának a Mennyországba
Ha meghal a nagymamád, kicsit vele hal
egy darab gyerek, ki voltál egykoron.
Negyvenkettő múlt, mikor jöttem,
gyönyörű milf, ahogy ma mondanák,
vasút melletti szolgálati lakásban,
légópincével, világháborús pánikszobával,
félig szász lány, iglói születésű, barna, mint a korom.
Pont annyi, mint a nejem Zsiga érkezésekor,
még jó, hogy ez nem prím, nem csak Magával osztható.
Nyugodt, hűtött, fújt, kavart tó,
imát tanított, csokival terelt, mit együnk holnap?
Csirkepárti voltam, bármit kérdeztem,
mindig felelt. Tótul is tudta a zsoltárokat,
a Hiszekegyet meg németül.
Karmestert szeretett volna faragni belőlem,
kínos zongoraleckékkel , kidobott pénz volt az ára.
Fekete-fehér fecskét, a kicsit náci Karajant, ahogy repül,
torzonborzt Kocsist, Fischert, a nagykirályt.
Ahogy verdestek szárnyaikkal az Orionon,
átjárta őt is a zene, a látvány, míg hangyákká
nem másztak szét a négyhuszonnégyes üstdobszavára.
Normázott a csokigyárban , kis papucsokat csomagolt éveken át.
aztán levest főzött a sparhelten a konyhában,
— versenyt nőttem közben a satnya ecetfával —,
délben átkiáltottam hozzánk a sufniból nagyapát.
Két ünnep között temetjük.
Mosoly és vigyor közt egy-két érdes sóhaj, szerény, igyekvő halál.
Vadul ünneplem őt könnyeimen át,
a pohárba sírok, amíg emlékezem,
egyre több könny, gyorsan ürülő pohár.
Megkocogtatom az üvegkarimát,
feszült csend támad,
szinte feltörhetetlen.
Beintek egy szál Pall Mall-lel
és vezényelek neki, eszeveszetten.
*