Az átható növényi gyűlöletre az álmatlanságom a válasz. Itt csattannak el az arcom előtt a zöld ostorok a szélben. Mereven zizeg a növendék fenyő a felső szőlőteraszon. Csúszkálnak a cseresznyelevelek a cserepeken, ahogy odaszorítja az ágakat a tetőhöz az ideges levegő.
Hogy mély legyen az álmom, jöttem ki ide aludni, de eddig csak rossz ízű olvasgatás jutott csapkodó gyertyafénynél. Viszont belémolvasott egy bagoly, ami idelebbent egy közeli szőlőkaróra (de csak árnyék volt, olyan puhán). Nem lehettem izgalmas, mert hamar eltűnt.
Kun Árpád: Esőkönyv, JAK–Balassi, 1995, 45.