Öt éve hagy cserben ez a hónap. Áruló december. Kemény csontú, vén kujon.
Volt, hogy leköpött és piásokkal vett körbe. Hogy napokig nem hagyott aludni, hogy megbetegítette a családomat. Hogy fojtogatott, és utána egész télen garbót kellett hordanom, nehogy észrevegyék a véraláfutásokat. Volt, hogy aljas démonokat küldött rám. Ő meg a kis húzásai. Közben nem adott csöndet, nem adott megértést. És havat sem. Öt éve nem várok tőle semmi jót. De egyszer behajtom a kurva tartozást. Az elmaradt ünnepeket. A csillagszóróktól kiégett szőnyeget. A törött szárnyú hóangyalokat.
Én is lehettem volna Kis Jézus, ha fiúnak születek. Bár akkor a szüleim Olivérnek neveznek el. Kis Jézus Olivér. Ugyan apámék állítólag ezt csak nagyanyám bosszantására találták ki, mégis tudom, hogy ijedtükben ezt a nevet mondták volna be a nővérnek. Jövök én, ők megrémülnek, mert mit kezdenek majd egy fiúval, hogyan kell öltöztetni, mit kell vele játszani, mire a nővér rájuk dörren, hogy mondják a nevet, és nekik csak ez a rossz vicc ugrik be a döntő pillanatban. Utána pedig már nem másították volna meg, mert mégsem nevezed át a gyerekedet egyik napról a másikra. Ha a második, még akkor sem. Állítólag volt egy Deres Olivér a családban, dédapai vonalon, az építőiparban utazott, bár akkor még nemigen nevezték így. Ő segített felépíteni a várat, ahol több generációnyi Deres lakott, mert a téglákat véres mész tartotta össze, és ahol a padláson (a padon) mindig volt egy fél szalonna, két zsák cukor, meg egy kötél a gyenge idegzetűeknek.
De a vérvonal túlbuzgott, és a nagyszülők fennsíkja kiürült. Nagyapám kivételével az összes testvér külföldre menekült, beporozták az egész glóbuszt. Dezső Nyugat-Európát célozta meg, Putyi Amerikát, Jenő a Fülöp-szigeteket, Sanyi meg Afrikát. Elszaporodtak a génjeink. Dezsőnek lett vagy tíz gyereke, de az összes utálta, és még azok is, akik nem voltak a gyerekei. Később szívrohamban halt meg a budin. Afrikai Sanyinak meg lett nyolc felesége. Nem szarozott sokat, macerás lett volna elválni egy olyan országban, amelyiknek nem beszéli a nyelvét, hát nem vált el. Küldött fotókat, amiken félmeztelen fekete asszonyokkal pózol. Mindenkit evett az irigység. És minden év decemberének végén a testvérek mantraszerűen hazaüzentek a várba: színes lapok érkeztek és színtelen képek. Utazni nem utaztak, féltek a párttitkároktól, féltek a nyomortól, féltek a múlttól. Ez a félelem habzott fel a decemberi levelekben, még ha mindegyik a sikerről és az újrakezdésről szólt is. Állítólag mindegyik testvér kötekedő, nagy piás volt. Ők kísértenek.
Apám a múltkor, mikor fél éven belül kihúzták a hatodik kettesét a lottón, megjegyezte, hogy ebből is látszik: a fajtánk sosem volt szerencsés. Mert itt mindenki belepusztult a munkába, de semmi nem lett jobb tőle, a kötél nem tűnt el a padlásról, csak a fél szalonna. De a vár még mindig áll. Most épp eladó. Sírt és falt benne épp eleget a fajtám: az az északi, amelyik képtelen felejteni, és évtizedek után is bosszút áll. Az utóbbi öt évben fenyőfát sem állított ott senki, csak túléltek odabent, programszerűen. Deszkái szétnyíltak, púposak és hullámosak lettek, mintha a testvérek hajóútját vagy részeges táncát visszhangoznák. Falain megkoptak az odaszögelt üzenetek, a nyugati ajándékok végül mind zálogházba kerültek. Jogos örököse nincs, mert velem kihal a vérvonal. Utolsó vagyok, akit ez a vár még megvédhet.
Kivéve, ha a gyerekemet Deres Olivérnek nevezem el. Ő lesz az én Kis Jézusom. Aki lehettem volna. Karácsonyra érkezik majd, pufók lesz, és őt sosem árulja el ez a szemét hónap. Ez a kemény csontú, vén kujon.