Mert nem hagytam hogy elégessenek
az alakod féltettem csontjaid
ott voltak mindig ők voltak a váz
mozdulataid moccanásaid
hordozták rejtetten de mindig is
ők legyenek tanúk hogy volt ilyen
hogy minden lehettél szerves egész
voltod pazar tündérjátékai
mára elmúlhatott a gáz a bűz
bogár lépett szemedbe annak is
már vége szikkadt bőr és hús tapad
vázadra elfolytak a zsigerek
ne bocsásd meg de akkor is kiás
a zabolátlan képzelet amíg
itt működik hol észvesztő neved
enyémmel fonva áll a grániton
s mert nem hagyom hogy elégessenek
te úgysem tudsz bomlásról bűzről s egyszer
átszakadhat a kettős tölgylemez
s a csontok végül egymásba merednek
Megjelent a Műút 2014048-as számában