Úti jegyzetek 5. — Egy közönséges kombínóút

Péntek esti tömeg a Blahán, főleg fiatalok, lüktet bennük a hétvégetudat és a szokatlan meleg. Grafitégre támaszkodó lomha házak bámulják az óvatos eleganciával fékező villamost. Az ajtóknál rugalmasan kicserélődnek a leszállók a beszállókkal. A jegyérvényesítő készülék szorgalmas cirregéssel bélyegez. Foglalt minden ülő- és állóhely. Hátizsákok ismerkednek válltáskákkal.

Péntek esti tömeg a Blahán, főleg fiatalok, lüktet bennük a hétvégetudat és a szokatlan meleg. Grafitégre támaszkodó lomha házak bámulják az óvatos eleganciával fékező villamost.  Az ajtóknál rugalmasan kicserélődnek a leszállók a beszállókkal. A jegyérvényesítő készülék szorgalmas cirregéssel bélyegez. Foglalt minden ülő- és állóhely. Hátizsákok ismerkednek válltáskákkal. A Wesselényi utcánál néhány újabb utas kedvéért kisebb átrendeződés. A kapaszkodóhoz két-három kéznyi távolságban két ellenőrkarszalag kapcsolódik feszült mocorgást okozva. Cinkos mosolyt váltanak a viselőik. A szokásos kellemetlen, inkább felszólítás, mint kérés ezúttal elmarad,  az esetleges bliccelőknek nem kell feltűnés nélkül felszívódniuk, épp most telt le a szolgálati idő, hazafelé tartanak. Az ajtó mellett ülő copfos kislány a Király utcánál kezdi sorolni a napi élményeket Balázs tanító bácsi viccesen ugrabugráló bajuszáról, a folyton kipottyanó ajtókilincsről, a táska alján bújócskázó, soha meg nem található lila színezőről, a matekgyakorló megoldhatatlan feladatairól. Az apa a cserfes gyermek fölött áll, kissé előredöntött felsőtesttel vigyázza a virágsziromnyi arcocskát, fáradt mosollyal nyugtázza a hallottakat. Apuci, én a múltkor olyat kakiltam, hogy sírnom kellett, mondja egyszer csak a kislány, mire az apa zavart vigyorral rászól, hogy erről nem illik, főleg villamoson. De hát senki nem érti, mentegetőzik a kislány. Egy közép-európai nyelvet beszélnek, a váratlanul felbukkanó magyar szavak idegen akcentussal szólnak. Tényleg kicsi a valószínűsége, hogy megbotránkoznának az utasok. Arra van Tündérország, mondja a csilingelő hangocska az Andrássy út fénygyöngyös fasorára csodálkozva, majd elmegyünk, ugye. Persze, csak előbb vacsizunk egyet nagyinál, ígéri az apa. A Nyugatinál szállnak le, a megüresedett ülésre rögtön két gyerek huppan hátitáskástól. Első látásra ikrek, fészkelődnek kicsit, aztán anyjuk könyvet ad a kezükbe, ahogy — szinte a csacsogó kislány apjának mozdulatát másolva — föléjük hajol, derékig érő szöghaja előrebiccen, megcirógatja a térdüket. Csoki bőrüket feltehetően afrikai apjuktól örökölték. A kislány fekete haja egészen apró gyűrűkben, tincsenként szanaszét röppen, ahogy picit is mozdítja a fejét, a ciklámenszínű lapos csat csupán díszíti, leszorítani nemigen tudja a rakoncátlan fürtöket. A kisfiú haja meghökkentő módon sötétszőke, lágyan hullámzik a homlok fölött. Mintha festve lenne. Rózsaszín szájuk puha vonala teljesen egyforma. A lány folyton kérdezgeti anyját, ez milyen betű, és ez, ezt hogy kell olvasni, idegen akcentusnak nyoma sincs, az anya türelmesen válaszolgat, minduntalan válla mögé dobja a haját. A fiúcskát hidegen hagyja a párbeszéd, a nyitott könyv fölött kibámul, nem lehet tudni, az ablakban tükröződő arcokat, köztük a sajátját vagy az elsuhanó fényeket, nyargaló épületeket, szétmaszatolódó reklámokat figyeli-e.

A Jászai előtt picit csönget a villamos, jó is ez a figyelmeztetés, le kell szállnom. Pedig szívesen tanulmányoznám még egy darabig az egyszerre ugyanolyan és mégis különböző, egzotikusan finom vonásokat. Kerülgetem az ajtók mellett csoportosuló, már-már tolakodó embereket. Mire a zebrához érek, pirosat kapok. Nézek a hídra kúszó villamos után, amint egykedvűen halad a végállomás felé, nélkülem.