A csudába is! Ma éjjel nem akarta ezzel kínozni magát. Ha most lefeküdne, órákon keresztül hánykolódna, vagy csak bámulná a mennyezetet, míg nagy nehezen álomba nem ájul. Eszébe jutott a legény. Talán mégiscsak engednie kellett volna, hogy táncba vigye. Ki nem állhatta, amikor gőgös grófocskák, piperkőc kalandorok és fátyolos szemű költők udvarolgattak neki — jaj, a költőket a búbánatos képük és temetéshez illő sirámaik miatt különösen nem szívelte. Mind közül a kiállhatatlan Toportyán Keller volt a legrosszabb. Már csak azért is igyekezett elzavarni ezeket a pojácákat, mert szégyellte a sebet, ami az arcát csúfította, és tudta, hogy az önjelölt gavallérok csak azért teszik neki a szépet, hogy a trónszékhez dörgölőzhessenek. De ez a legény derék fickónak tűnt, előtte még az arca sem feszélyezte.
Felkönyökölt az ágyon. Tulajdonképpen már régóta furdalta a kíváncsiság, hogy az Arbor miként változtatja meg ezeket a férfiakat a vastag ruhájuk alatt. Pusztán természettudományos jellegű érdeklődés volt, természetesen.
Így történt, hogy Szaffi kisasszony magára kanyarított egy pokrócot, és elindult, hogy megkeresse azt a kedves legényt.
Lakatos István: Óraverzum — Tisztítótűz, Magvető, 2014, 78–79.